Damon's Fanfiction - 43. fejezet: Amikor minden, amiben reménykedtél, szertefoszlik

Sziasztok!

Hoppá, megérkeztünk a záráshoz. Hát, először is azzal kell kezdenem, hogy eredetileg két részesre terveztem ezt a regény, és ez lett volna az első rész utolsó fejezete. De... Igen, van egy de, mégpedig ez esetben ez az, hogy végül megváltoztak a dolgok, elszállt a varázs, ezért nem lesz második rész. Nem tudom megírni, sajnos nem megy... :( Tekintve ezt a befejezést... Nem jó, igaz? Nos ez azt jelenti, hogy még pár fejezet fog érkezni, amit nem biztos, hogy a héten tudok majd hozni. Nem fog befejezetlen maradni a történt, KIVÉVE, ha azt mondjátok, hogy jó lesz itt a lezárás :) Nem hinném, igaz? :)


Nos, vágjunk is bele, nézzük meg, hogy milyen lett volna a regény eredeti utolsó fejezete :)

Jó olvasást :)

Morwen

Ui: végre sikerült minden linket megcsinálnom és a válaszait is megérkeztek. Tudom, sok idő volt... Mentségemre szolgáljon, nem volt könnyű nyaram és nehéz volt ennyi blogot vezetni... :(

*****************

Amikor eljött a hajnal, ijedten és rémülten ültem fel az ágyon Damon mellett. A szívem azonnal görcsberándult, mert pillanatok alatt tudatosult bennem az, hogy milyen nap van ma. December 16., az utolsó nap. A nap, amikor meg fogok halni… Mindig is utáltam ezeket a napokat, mert akármennyire is szerettem volna még élni, és jelen esetben lett is volna kiért tovább élnem, a végén mindig meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ez nem lehetséges… El kell fogadnom, hogy vége van… Az ember azt hinné, hogy ezer év után ez egyre könnyebben megy, de ez óriási tévedés. Minden egyes alkalomnak megvan a maga nehézsége, és ezek mellett az idő múlásával csak nehezebb lesz, mert tudod, hogy sosem lesz ebből a pokoli sorsból kiút. Újra jön majd még egy élet, egy újabb család, újabb barátok, újabb iskola, és mire elkezdeném élni az életem, már véget is ér… Ezt nem lehet igazán megszokni… Az egyetlen, amit tehetek, hogy elfogadom és megpróbálok megbékélni az utolsó napon. De ma tudtam, hogy ez nem fog menni, mert egy olyan férfit készültem hátrahagyni, akit teljes szívemből szerettem… Aki viszont szeretett…

Lassan letöröltem a könnyeimet és visszahajtottam a fejem Damon mellkasára. Nagyon korán volt, és szerettem volna még egy kis időt vele tölteni. Amennyit még lehet… Ameddig még engedi, mielőtt akcióba lendülne… Esélye nem volt ellenem, de nem akartam idő előtt kiiktatni őt, mert belül egy apró kis részem azt remélte, hogy tényleg képes lesz Damon önmagától is elengedni a kezemet. Így nem maradt más, csak a várakozás és a búcsú keserű, utolsó órái.

*

Pár órával később riadtam fel, mert minden bizonnyal visszaaludtam Damon karjaiban. Amikor felültem az ágyon, ijedten vettem észre, hogy ő nincs mellettem.

- Damon? – szólaltam meg rekedtes hangon és összeszorult a szívem.

- A konyhában vagyok. Reggelit csinálok neked, azonnal jövök – válaszolta nekem hangosan a földszintről, én pedig megnyugodva visszadőltem az ágyra. Amint a légzésem lecsillapodott, én is felkeltem és a táskámhoz léptem, hogy felöltözzek. Miután végeztem ezzel, elvonultam a fürdőbe. Idegesen és remegve bírtam csak kibotorkálni onnan, és a visszatérésem után már Damon-nal találtam szemben magam a szobában. Nagyot nyeltem és igyekeztem minden erőmet összeszedni ahhoz, ami most ránk várt. Remegő kézzel tüntettem el a táskámba a neszeszer táskámat, majd igyekeztem összeszedni magamat. Alig ment…

Damon az asztalra tette a gőzölgő reggelit, ő pedig az ágyon ült és engem nézett. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki a tegnap este történtek után. Vajon tudja? Vajon rájött, hogy már régóta viszont szeretem őt? Átható tekintettel nézett, és én képtelen voltam leolvasni az arcáról a választ a kérdésemre.

Lassan közelebb sétáltam hozzá, és leültem mellé az ágyra. A kezéért nyúltam és belekulcsoltam az enyémet az övébe. A tekintete a kezünkre siklott, és láttam, hogy ezernyi érzelem suhan át az arcán: fájdalom, keserűség, kétségbeesés, félelem, gyász… Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, mert a látványa túlságosan fájdalmas volt nekem is.

- Jobb lesz, ha minél előbb indulok – feleltem neki egy gombóccal a torkomban, mire ő kétségbeesve rám nézett és megcsóválta a fejét.

- Van még időnk – szólalt meg rekedtes hangon, ami után rajtam volt a fejcsóválás sora.

- Könnyebb lesz így, mindkettőnknek – mondtam neki könnyes szemmel.

Ő hitetlenül megrázta a fejét, és megszorította a kezemet. Ezután újra rám nézett a fájdalommal teli azúr szemeivel, és nekem ismét végem volt. Hogy bírnék én bármit is megtagadni attól az embertől, aki a szívemben él, és akinek hála életem legszebb két hónapját tudhatom magam mögött?

Hirtelen megszűntettem az ajkaink közt levő távolságot, ő pedig azonnal viszonozta a finom csókot, amivel letámadtam őt. Szorosan a karjaiba vont és percekkel később eldőltünk együtt az ágyon. A keze lágyan simított végig az oldalamon, a melleimen, a nyakamon és az arcomon. Ismét a bűvkörének a rabja lettem, és képtelen voltam elszakadni tőle. Még nem… Most még nem bírtam ezt megtenni. Éhesen kaptam az ajkai után, ám ekkor hirtelen éreztem, hogy valami a vállamba mart. Jobban mondva olyan volt, mint egy erős csípés, így azonnal felszisszentem és elszakadtam Damon ajkaitól. Döbbenten a vállamra néztem, és láttam, hogy egy fecskendő volt belém döfve, aminek a tartalma pillanatok alatt a vállamban landolt. Ijedten Damon szemébe néztem, aki csak bűnbánóan nézett vissza rám.

- Sajnálom… De meg kell próbálnom – felelte nekem száraz torokkal, én pedig értetlenül néztem rá. Tényleg igazam volt… Nem adják fel… - Ez csak nyugtató, nem lesz tőle semmi bajod – tette hozzá halkan Damon, mire én döbbenten megcsóváltam a fejem.

Erősen eltoltam magamtól, amit ő készséggel engedett, majd pillanatok alatt felpattantam az ágyról és a vállamra néztem. Az apró szúrás pillanatok alatt eltűnt, és nem kezdtem semmi furcsát érezni.

- Miért kellett ezt? – kérdeztem tőle keserűen és könnyes szemmel rá néztem.

- Ülj le kérlek, mert össze fogsz esni és nem akarom, hogy megüsd magad – mondta halkan Damon, majd megpaskolta maga mellett az ágyat. Én viszont hevesen megráztam a fejem és kicsordultak a könnyeim.

- Nem fogok összeesni Damon… Elvégeztem egy bűbájt és a nyugtatótok nem fog hatni – feleltem neki és egyre szaggatottabban vettem a levegőt. Ő értetlenül nézett rám, és tisztán láttam rajta, hogy a remény apró kis szikrája, amibe eddig minden erejével kapaszkodott, most szertefoszlott benne.

- Ne – szólalt meg kétségbeesve, és még mielőtt felpattanhatott volna az ágyról, én azonnal elkezdtem latinul kántálni, amivel teljesen ledermesztettem őt. Erőtlenül lehanyatlott az ágyra, belőlem pedig kitört a zokogás. Lassan odasétáltam az ágyhoz és leültem mellé. Ő a tudatánál volt, mert csak a fizikai mozgását és a beszédet akadályoztam meg. Nem tudott megmozdulni, vagy felkelni az ágyból, de végig a tudatánál maradt. Temérdek fájdalommal a tekintetében nézett rám, ami csak tovább duzzasztotta az amúgy is elapadhatatlannak tűnő könnyeimet.

- Nem hagyhatom, hogy bajod essen Damon. Sem neked, sem másnak… - szólaltam meg sírva és közben óvatosan a kezembe vettem az övét, és görcsösen megszorítottam. – Hiába elterveztetek mindent Bonnie-val, Klausnak akkor is mindig van egy B terve. Ha Elena-ékat el is vittétek a városból, ő akkor is talál mást – tettem hozzá összeszorult torokkal, és ránéztem. – Tegnap Klaus elmondta a bálon, hogy nála vannak a testvéreim. Nem a mostani életemből, hanem az előzőből… Ő mindig felkészül Damon, és mindig talál valakit, akivel zsarolhat. Az én életem pedig nem ér semmivel sem többet a szeretteimnél.

Láttam rajta, hogy meg szeretne szólalni, tiltakozni akar, de képtelen volt rá a varázslatom miatt.

- Ne erőlködj Damon, nem tudsz szabadulni a varázslat alól – szólaltam meg pár perccel később, miután csillapodott a légzésem, és a sírásom is abbamaradt egy kicsit. – Tudom, hogy soha nem fogsz tudni megbocsátani nekem ezért, és örökre elveszítelek ma. De hidd el, hogy nem csak te vagy az, aki foggal-körömmel védi a szeretteit. A szerelmét… Sosem hagytam volna, hogy miattam kockáztasd az életed.

Mély levegőt vettem, és próbáltam összeszedni minden erőmet, hogy bevalljam neki azt, amit már oly régóta titkoltam.

- Nem csak te voltál az, akinek titkolnia kellett az érzéseit… - szólaltam meg ismét, és újra elkezdett rázni a sírás. – Nem csak te voltál az, aki képtelen volt betartani a játékszabályainkat… Nem csak te voltál az, aki átlépte azt a bizonyos érzelmi határvonalat… Nem csak te voltál az, aki beleszeretett a másikba… - tettem hozzá az utolsó mondatot immár zokogva, és közben szorosabban megfogtam a kezét. – Szeretlek – suttogtam végül halkan, majd újra ránéztem. Az azúr szempárba, ami most döbbenten, és fájdalommal telin nézett vissza rám.

Percekig nem bírtam megszólalni, csak sírtam mellette, és szorosan fogtam a kezét.

- Nem mondhattam el neked Damon, mert tudtam, hogy akkor még kétségbeesettebben fogsz próbálkozni… Nem bírtam volna elviselni, ha miattam bajod esik. Ha minden igaz, én újra megszületek majd, de te nem tudnál soha. Nem kockáztathattam, ezt meg kell értened – mondtam neki úgy, mintha a szavaimmal semmissé tudnám tenni a temérdek titkot, amivel megköszöntem az ő kedvességét, a szeretetét és a törődését. Hogy ezután joggal fog gyűlölni? Ebben biztos voltam.

- Kijátszottalak, hazudtam neked, titkolóztam, belementem a játékodba, amit pár napja indítottál, de csakis azért, hogy a közeledben maradhassak, hogy boldoggá tehesselek, és hogy a végén biztosan meg tudjam akadályozni a terveteket. Utálhatsz, gyűlölhetsz, megvethetsz ezért Damon… Mindezt megérdemlem tőled. Minden pofont és megvetést megérdemlek. De a szerelmed… Azt sosem érdemeltem ki.

Láttam, hogy erősen próbál megszólalni, tiltakozni, és legnagyobb döbbenetemre megmozdult a keze a kezemben. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy milyen iszonyatos erővel küzd a varázslatom ellen, amit tudtam, hogy képtelen lesz áttörni. Ő mégis próbálkozott… Még most sem adta fel…

Sírva megcsóváltam a fejem, majd a tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, ahol Damon telefonja volt. Nehezen elengedtem Damon kezét, majd a telefonjáért nyúltam. Az üzenetek menüpontba léptem és elkezdtem írni.

>>Sajnálom Bonnie, de sosem volt esélyetek ellenem. Damon-t kiiktattam. A feloldózó varázslat az éjjeliszekrényen vár Téged. Kérlek legyél mellette és vigyázzatok rá. Szeretettel ölellek! Alice<<

Könnyes szemmel elküldtem az SMS-t, majd a táskámhoz léptem és kivettem belőle egy papírt, amire még korábban a feloldózó igézetet írtam. Az éjjeliszekrényre tettem, majd visszaültem Damon mellé az ágyra és újra megfogtam a kezét. Reméltem, hogy több idő lesz, amíg Bonnie visszaér a városba, mert sejtésem szerint ő már rég úton volt a többiekkel a Lockwood nyaralóba.

- Bonnie-t értesítettem, és amint visszaér a városba, feloldja az igézetet – szólaltam meg halkan, és ismét Damon kétségbeesett szemébe néztem. – Kérlek téged, hogy ne vonulj Klaus ellen és ne csinálj ostobaságot. Sosem volt esélyem a túlélésre vele szemben… Ez már egy veszett ügy volt akkor, amikor még meg sem születtem 1000 évvel ezelőtt.

A szavaim nyomán Damon gyengén megmozdította a fejét, mintha meg akarta volna rázni tagadás gyanánt a fejét, de ez alig sikerült neki. Hiába erőlködött, tehetetlen volt.

- Sajnálom – szólaltam meg ismét sírva, majd felálltam az ágyról, és közelebb hajoltam hozzá és a könnyes szemébe néztem. – Megígértem neked, hogy meg foglak keresni, és meg is tartom a szavam. Ha valóban újjászületek majd, akkor megkereslek akkor, amikor eljön az ideje, de csak azért, hogy tudassam veled, hogy jól vagyok. Kérlek, ne várj rám… Éld az életed, és lépj túl rajtam… De talán most annyira meg is fogsz gyűlölni, hogy ezt kérnem sem kell tőled – hagytam, hogy a könnyeim legördüljenek az arcomról, és az egyik pont Damon arcán landolt. – Szeretlek! – suttogtam neki halkan, majd közelebb hajoltam hozzá és egy gyengéd csókot adtam az erőtlen ajkaira. – Az életemnél is jobban – tettem hozzá sírva és letöröltem a könnyeit, amik végigszántották az arcát. Könyörgően, összetörten nézett rám, amik még jobban görcsbe rántották a szívemet.

Lassan hátrébb hajoltam tőle, mire neki még több könny kezdte el elborítani az arcát. Láttam, hogy ismét próbálja megmozdítani a fejét, de nem járhatott sikerrel. A további könnyeimmel küszködve léptem a táskámhoz, a vállamra vettem, majd az ajtóhoz sétáltam, és még utoljára Damon-ra néztem, aki lassan felém fordította a fejét. Hihetetlen, hogy képes volt ezt megcsinálni! Tényleg szeret… Borzasztóan szeret, én pedig most készülök darabjaira törni a szívét.

- Kérlek, bocsáss meg nekem – feleltem neki sírva és megcsóváltam a fejem. – Ég veled Damon – tettem hozzá halkan, majd minden erőmet összeszedve kiléptem a szobából.

Zokogva sétáltam le a lépcsőn, és első dolgom az volt, hogy a kandallóhoz léptem és belehajítottam a táskámat. Néztem, ahogy a gyenge lángok lassan életre kelnek és egyre mohóbban kapnak az új zsákmányuk után. Amikor a lángok erősebben felcsaptak, akkor úgy éreztem, hogy az én szívem is örökre porrá égett. Sírva az előszobába siettem, magamra kaptam a kék kabátomat, és a gyönyörű rózsaszín sapkát, sálat és a kesztyűt, amit Damon-tól kaptam. Fájó szívvel léptem ezután az ajtóhoz és örökre kisétáltam a Salvatore villából, ahol két összetört szívet hagytam hátra: Damon-ét és a sajátomat.

Sírva és erőtlenül tettem meg gyalog az utat a Mikaelson villáig, és reszketve léptem be a hatalmas épületbe. Azonnal a konyhába siettem, töltöttem magamnak egy forró teát, és az utolsó pillanatban sikerült egy kést a kabátom ujjába csúsztatnom. Elijah váratlanul jelent meg a konyhaajtóban, és szerencsére nem vette észre azt, amit csináltam.

- Alice! – szólalt meg aggódva, amikor végignézett rajtam. Tudtam, hogy borzalmas képet nyújthattam kisírt szemekkel, reszketve és összetörve. – Mi történt? Jól vagy? – kérdezte tőlem aggódva, mire én csak kortyoltam egyet a teámból, és bólintottam.

- Jól vagyok – feleltem neki reszelős hangon és minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam újra. – De most egyedül akarok lenni – tettem hozzá halkan, majd leraktam a teli bögrét a pultra és rá sem nézve kisiettem a helyiségből, és meg sem álltam addig, míg be nem csaptam magam mögött a szobám ajtaját. Gyorsan az asztalomhoz mentem, majd előkaptam egy papírt és cetlit, és elkezdtem írni, amíg még volt rá erőm.

„Drága Elijah!

Dominic és Lisa Klaus-nál fogságában van. Kérlek gondoskodj róluk, hogy épségben hazakerüljenek a családjukhoz. Én teljesítettem az alku rám eső részét, kérlek érd el, hogy Klaus is tartsa be azt, amit ígért.

Sosem fogom tudni megköszönni Neked, hogy mindig támogattál… Hálám örökké üldözni fog!

A te szerető unokahúgod

Alice”

A toll az utolsó szó után egyszerűen kiesett a kezemből, mert már képtelen lettem volna akár egy betűt is leírni. Remegve a szekrényemhez léptem, nehezen előkerestem a maradék zsályát, és igyekeztem meggyújtani, de a reszkető kezeim miatt ez csak a többedig alkalommal sikerült. Amint felszállt az első füst, én letettem a növényt az asztalomra, majd zokogva térdre rogytam. Nehezen lerángattam magamról a kabátot, a sapkát és a sálat, a kesztyűt viszont még korábban a konyhában felejtettem. Miután levettem a kabátot, a kés a földre csúszott és onnan nézett vissza rám. Szinte könyörgött azért, hogy érte nyúljak, de én ezt képtelen voltam megtenni. Egész testemben rázott a sírás, és nem bírtam megnyugodni. Görcsösen öleltem magam át a hasamnál fogva és teljes testemben remegtem.

- Vége… Véget kell vetnem ennek… - mondtam magam elé mantrázva a szavakat, de még mindig nem bírtam a késért nyúlni. Nem akartam Klaus-nak megadni azt az elégtételt, hogy ő maga ölhet meg… És abban is bíztam, hogy ha nem az ő keze által halok meg, akkor talán Damon sem fog Klaus-nak támadni. Nekem kellett véget vetnem ennek, és így legalább emelt fővel búcsúzok el a mostani életemtől. De nem ment… Képtelen voltam a késért nyúlni.

Lassan elkezdtem magamban latinul kántálni, hogy feloldjam a tegnap este elmondott védőbűbájt, amivel kivédtem Bonnie nyugtatóját. Amint ezzel megvoltam, mély levegőt vettem és újra zokogni kezdtem. Most már nem volt más akadály előttem…

Csak térdeltem a földön, sírtam és hagytam, hogy a keserű percek teljenek felettem. Hiába próbáltam újra és újra rávenni magam, még mindig nem álltam készen… Még nem volt hozzá elég erőm…

Lassan felrémlett előttem egy boldogságtól csillogó azúr szempár, ami pillanatok alatt könnybe lábadt és keserűséggel telt meg… Vége, otthagytam őt azért, hogy meghaljak. Hogy megmentsem őt, és a többi embert, akik számomra fontosak voltak. Eldobtam a szerelmét azért, hogy őt és másokat mentsek. Sosem fogom őt újra látni ezek után… Talán csak a túlvilágról… Talán nem is akarja majd azt, hogy megkeressem őt akkor, amikor felnőttem a következő életemben. Vége…

Újra kitört belőlem a zokogás, és végül lassan a késért mozdult a jobb kezem. Nem tudom, hogy miért vagy hogy miként voltam képes ezt megtenni, mert szinte fel sem fogtam azt, amit csinálok. Lassan a két kezembe vettem, a térdemre tettem a kezeimet, és úgy néztem farkasszemet a halálommal… A jobb kezem végül lassan a markolatra csúszott, és ekkor tudatosult bennem, hogy már nem sírok. A könnyeim elfogytak, én pedig elfogadtam a halált, ami immár az én kezemben volt. Valami csoda folytan visszatért az erőm egy kis része, és képes voltam a kezem a markolatra kulcsolni és megszorítottam azt. Mintha csak várta volna ez a mihaszna gyilkos, hogy minél előbb a kezembe fogjam… Mintha csak rám várna… Engem akar… Az én vérem akarja…

Lassan felemeltem a kést a térdemről és a bal kezem mutatóujját végighúztam az élén, ami engedelmesen felsértette a bőrömet. Helyes, éles… Most még éles, és arra vár, hogy az övé legyek…

A gondolataim teljesen ködbe borultak és már nem láttam magam előtt mást, csak a végzetemet. A jobb kezem lassan a magasba emeltem, és egyenesen a nyakamhoz tartottam a kést. Szaggatottan járt ki és be a levegő a tüdőmbe, mintha csak ő is azért próbálna küzdeni Damon-nal együtt, hogy éljek. Damon… Újra kicsordultak a könnyeim, a szemhéjaim pedig ezután szorosan lehunytam. Még egy mély levegő, és közben hirtelen magam előtt láttam a szerelemtől csillogó, összetört azúr szempárt.

- Szeretlek! Kérlek bocsássatok meg nekem! – suttogtam halkan magam elé, a következő pillanatban pedig teljes erőmből végighúztam az éles pengét a nyakamon. Erőtlenül a földre rogytam és éreztem, ahogy a forró vér végigfolyik a bőrömön. A testem még küzdött, próbált levegőt juttatni a tüdőmbe, de hiába. A lelkem már feladta és ez ellen nem küzdhetett tovább egyetlen szervem sem. A könnyeim kicsordultak a fájdalomtól, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit azóta a szívemben éreztem, hogy otthagytam ma Damon-t a villában. A test ezen fájdalma maga volt az édes megváltás az én kínomra.

A pilláim egyre csak nehezültek és alig bírtam már nyitva tartani a szemeimet. Itt a vég… Eljött ennek az életnek is a vége. Még utoljára próbált a testem küzdeni, próbált levegőt venni, de nem bírt. Az utolsó sikertelen légvétel után viszont kivágódott a szobám ajtaja, és Elijah termett mellettem. Egy pillanat alatt az ölébe hajtotta a fejem és könnyes szemmel nézett rám. Én értetlenül néztem fel rá, mert nem tudtam, hogy miként volt képes az utolsó pillanatban megjelenni mellettem. A vér… Hát persze… Egy ezer éves vámpír könnyen megérzi a vérszagot, és ez ellen a zsálya nem véd.

- Mit csináltál Alice? – kérdezte tőlem összetörten, majd gyorsan megharapta a csuklóját és a szám elé tartotta. Én szorosan összepréseltem az ajkaimat, már amennyire még képes voltam ezt megtenni, majd lassan felemeltem a kezem és eltoltam Elijah csuklóját. Erőtlenül megfogtam a kezét és közben egy aprót csóváltam a fejemen.

- Ne csináld ezt, kérlek – mondta nekem keserűen, de nekem ekkor végre lecsukódtak a szemeim. Szinte még éreztem a szívem erőtlen dobbanásait, de amint az utolsó is elhalt, én is vele haltam.

Következő rész