Damon's Fanfictions - 35. fejezet: Csak barátok

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást. :) Remélem tetszeni fog nektek :)

Morwen

**************

Talán pár órával később ébredhettem fel Alice mellett, és első dolgom az volt, hogy egy apró csókot adtam a karomban békésen alvó nő homlokára. Ő azonnal elkezdett mocorogni, és még szorosabban ölelt magához. A keze véletlen, vagy talán direkt csúszhatott az ingem alá és lassan végigsimított a felsőtestemen. Pillanatok alatt elakadt a lélegzetem és nagyon utáltam magam azért, amit a következő pillanatban tettem. Szinte azonnal és talán túl hirtelen kaptam el a kezét és elhúztam magamtól. Ő összerezzent, majd ijedten és bűnbánóan nézett rám.

- Ne haragudj, nem figyeltem oda, hogy mit csinálok – felelte halkan, mire én elmosolyodtam és lágyan végigsimítottam az arcán.

- Semmi baj – válaszoltam neki halkan, majd újra átöleltem, így ő ismét visszafeküdt a mellkasomra. – Túl régóta nem voltam nővel, és van egy, akire különösen nagyon vágyok. Szóval ezt inkább most mellőzzük, oké?

Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy most úgyse lát engem. Rendben, akkor vágjunk is bele a következő fejezetbe: csábítás felsőfokon. Damon Salvatore módon, de most egy kicsit finomabban, lassabban és megfontoltabban. Reméltem, hogy a szavaim célba találtak, mert tudtam, hogy képes vagyok pillanatok alatt lázba hozni őt, és ezt szavakkal is el tudtam érni nála. Mindig tudtam rá hatni, és reméltem, hogy ez a remek képességem nem veszett el azzal, hogy bevallottam neki pár napja az érzéseimet.

- Persze – felelte nekem hirtelen Alice, és szorosabban az ölelésembe fészkelte magát.

- Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem tőle pár perccel később, miután hagytam neki időt, hogy lenyugodjon.

- Elsüllyedni szégyenemben – felelte nekem halkan, és a mellkasomba fúrta az arcát.

Én csak megforgattam a szemeimet, majd vele együtt felültem az ágyon. Azt hiszem, hogy sikeresen be is fejeztük a forró kása kerülgetését, és eljött az ideje, hogy megbeszéljük a kettőnk ügyét.

- Ne csináld ezt Alice, ez nem te vagy! – szólaltam meg fejcsóválva. – Te nem ez a bezárkózott, szégyenlős, bűnbánattal teli lány vagy.

- Pedig most rohadtul így érzem magam! – felelte nekem keserűen. Én csak nagyot sóhajtottam, majd úgy döntöttem, hogy valóban ideje lesz egy kicsit komolyabb dolgokat megbeszélnünk, és tisztázni ezt-azt. Illetve ez tökéletes lehetőség volt a további szóbeli előjátékra.

- Tudod amióta megismerkedtünk, nem sűrűn volt példa arra, hogy bármit is értelmesen meg tudtunk volna beszélni. Valahogy a kommunikáció sosem volt az erősségünk. Általában hevesen összekaptunk, aminek vagy az lett a vége, hogy durcásan magamra hagytál, vagy egy észveszejtő menetet zavartunk le az ágyban. És tessék, most hol tartunk? – kérdeztem tőle, mire ő értetlenül megcsóválta a fejét. – Az igen heves kapcsolatunk után sikerült úgy eltöltenünk egy napot, ami nem szexbe torkolt és többet beszélgettünk mindenféle apróságokról, mint eddig bármikor. Nem tudom, hogy hova vezet ez, de nem is érdekel. Én örülök, hogy azt akartad, hogy itt maradjak veled, és én ebben maradéktalanul a partnered leszek. Tisztában vagyok azzal, hogy sikerült egy elég furcsa és kissé zavaró helyzetbe kerülnünk, de túl fontos vagy te nekem ahhoz, hogy ez egy kicsit is elijesszen. Tessék, most láthattad az érzelgős Damon Salvatore-t is, aki nem sűrűn hajlandó előbújni a csigaházából – tettem hozzá elmosolyodva, mire végül ő is megenyhült.

- Nem értem, hogy mit eszel rajtam – felelte nekem hitetlenül, majd lehajtotta a fejét.

- Ezt én se tudom, de nem ez a lényeg Alice – mondtam neki elmosolyodva, majd az álla alá nyúltam, hogy rám nézzen. Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy a lehető legizzóbb tekintetemmel nézzek rá, mert legszívesebben minden pillanatban képes lettem volna leteperni őt. Most viszont hagytam, hogy a vágyakozás teljesen kiüljön az arcomra. Hm, azt hiszem, hogy a színészet jól feküdne nekem. Miután úgy gondoltam, hogy elég meggyőző és izzó a tekintetem, akkor folytattam. – Az előbbit pedig ne vedd magadra. Egy percig se hidd azt, hogy nem kívánnálak őrülten, mint nőt, mert nem így van. Csak idézz fel magadban egy-két szenvedélyes menetet, és máris rájössz te is arra, hogy nincs az a pillanat, amikor ne lennél képes azonnal lázba hozni. De szerintem ezt most te sem igazán akarod, illetve én képtelen lennék csak a testedre koncentrálni és simán megfektetni téged. Régóta próbáltam eljátszani neked azt, hogy még mindig csak a tested akarom, és semmit sem érzek. De hidd el, ez engem is kikészített és nem tudnék úgy együtt lenni veled, hogy te abból ne érezd minden pillanatban azt, hogy mennyire szeretlek. De azt hiszem, hogy te erre most nem állsz készen. Ezért állítottalak le az imént. Ne kombinálj feleslegesen, mert csak ez volt az okom, hogy megfogjam a kezed, mielőtt még elvesztem az eszem és neked esek.

Alice hitetlenül és döbbenten nézett rám, és lassan a könnyei is kicsordultak. Oké, nem egészen ez volt a célom ezzel… A pírok és a zavartság, amit vártam, az sehol sem volt. Ehelyett ismét könnybe lábadtak a szemei… Na jó, ezt azt hiszem, hogy sikeresen elcsesztem.

- Ezt nem hiszem el… Nem akartalak ezzel is megbántani – feleltem neki nagyot sóhajtva, és értetlenül megcsóváltam a fejem. – Hihetetlen, hogy amikor végre eljutunk oda, hogy normálisan megbeszélünk valamit, akkor megbántalak. Néha már fogalmam sincs, hogy mit merjek mondani neked, vagy mit merjek tenni vagy nem tenni.

- Nem bántottál meg Damon – szólalt meg halkan Alice, majd könnyes szemmel elmosolyodott, és megfogta a kettőnk közt fekvő kezemet. – Csak kicsit érzékeny vagyok mostanában, és túlságosan is megérintettek a szavaid. Köszönöm!

- Mit is? – kérdeztem tőle fejcsóválva, és igyekeztem nem elmosolyodni, amiért a helyzet úgy tűnt, hogy mégsem veszett el.

- Azt, hogy újra itt vagy velem és nem hagytál magamra – felelte nekem kedvesen, és hálásan.

- Szívesen – mondtam neki mosolyogva, majd közelebb hajoltam hozzá és átöleltem. – Most már mondhatjuk azt, hogy barátok vagyunk? – kérdeztem vigyorogva a hajába, mire ő jólesően felnevetett.

- Igen, barátok – felelte nekem halkan, és szorosabban átölelt.

Nos, azt hiszem, hogy erre a napra mondhatom nyugodtan azt, hogy sikeres volt. Végre valami jól is el tud sülni, és úgy tűnt, hogy a reménytelen helyzet talán mégsem annyira reménytelen. Alice újra a közelemben volt, és már csak annyi dolgom volt, hogy a karácsonyi bál után ne hibázzak. Menni fog? Igen, egyre biztosabb voltam abban, hogy menni fog.

Azt hiszem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben volt. Miután Alice-szel mindent sikeresen megbeszéltünk, utána a hangulat is oldottabb lett és mindenféle hülyeségről kezdtünk el beszélgetni. Természetesen továbbra is igyekeztem szó szerint izzasztó és forró témákra terelni a szót, és azt hiszem, hogy ez sikerült is. Én elkezdtem faggatni őt mindenféle dologról az előző életei kapcsán, neki meg a mániája volt, hogy engem is kikérdez, így oda-vissza passzolgattuk a labdát és néha szó szerint sírtunk a nevetéstől.

- Akkor most te jössz Damon! – mondta Alice nevetve. – Mi volt a legkellemetlenebb helyzet, amibe az ágyban kerültél?

- Én és a kellemetlen helyzetek? Ne nevettess, kérlek – feleltem neki vigyorogva. – A te kis kalandodat a hippi sráccal, meg az öccsével, aki rád mozdult, azt semmi sem körözi le – tettem hozzá nevetve, mert még mindig nem bírtam leállni Alice előző története miatt.

- Ne már! Tényleg nem tudtam, hogy az öccse félreértett, és csak akkor jöttem rá, hogy egy hármas menetre készültek, amikor a megbeszélt helyen találkoztam Angelo-val – felelte nekem sértetten Alice.

- Tényleg? És mondd csak, élvezted legalább a két kis Don Juan-nal? – kérdeztem tőle incselkedve és közelebb hajoltam hozzá. Imádtam, hogy végre megjelent az a kis várva várt pír az arcán, amit szerintem inkább a forró leheletem az arcán idézett elő, mint a kis hancúrozásának az emléke azokkal a mexikói srácokkal.

- Jaj Damon, nem feküdtem le velük – mondta nekem sértetten, és keresztbe fonta a karját maga előtt. – Nekem egy pasi is bőven megteszi. Pláne ha az jól végzi a dolgát – tette hozzá mosolyogva, mire én legszívesebben most azonnal letepertem volna az enyhe kis célzása miatt. Az este nem ez volt az első ilyen kétes kis beszélgetésünk, de valahogy mindig sikeresen kimásztunk mindketten minden szorult helyzetből. Ami annyira nem is volt szorult helyzet, mert általában direkt sodortam magunkat ilyen beszélgetésekbe. – Nos Damon? Te még mindig nem feleltél a kérdésemre!

- Legkellemetlenebb helyzet az ágyban? – kérdeztem tőle nevetve és közben hátrébb hajoltam tőle. – Azon kívül, hogy nem emlékeztem a lány nevére, vagy hogy véletlen kinyírtam szex közben? Nem is tudom, szerintem ez elég morbid így is, nem?

- Volt olyan, hogy… - kezdte volna Alice, de elakadt a hangja.

- Amikor még újonc vámpír voltam. Nem volt mellettem senki, aki tanított volna, így az utamat egyedül kellett végigjárnom – feleltem neki nagyot sóhajtva és fejcsóválva. – De szerintem ránk fér most egy témaváltás, mert ez nem nagyon jött be neked – tettem hozzá elmosolyodva, mire Alice csak bólintott. – Melyik volt az az életed, amit a legjobban szerettél? – kérdeztem tőle halkan és kedvesen. Valóban kíváncsi voltam a válaszára, és úgy láttam, hogy ránk fér most egy kicsit érzelgősebb téma.

Alice egy pillanatra elkomorult a kérdésem miatt, és sokáig töprengett, hogy mit is mondjon. Végül mély levegőt vett és megszólalt.

- Meséltem neked az első fiamról, Carl-ról. Ő 1657-ben született és azt mondtam neked, hogy őt sem nevelhettem fel. Ez így is volt, de az ő esetében majdnem 1 éves koráig vele lehettem – kezdte elmosolyodva Alice és rám nézett. A szemei boldogan csillogtak és úgy tűnt, hogy tényleg sikerült végül egy kellemes témába kezdenünk. Alice mély levegőt vett, majd folytatta. – Ekkor Európában éltem, Franciaországban. A szüleim nem voltak valami jómódúak, de nagyon szerettek engem és a testvéreimet. A faluban pedig volt egy fiú, akihez még kisgyerekként odaígért apám, így tudtam jól, hogy mielőtt nagykorú leszek, férjhez kell mennem. A sors furcsa játéka volt, ahogy Pierre-rel nagyon jó barátok voltunk, és mire elérkezett az esküvőnk ideje, én tulajdonképpen már terhes voltam Carl-lal. Abban az időben korán kiházasították a gyerekeiket az emberek, és ez nálam sem volt másképp. Carl születése maga volt a mennybéli áldás számomra, és örültem, hogy egy kis időt vele lehettem. De őt soha nem láthattam újra, mert a következő életem már itt az újvilágban várt rám. Ám akkor… Abban a két évben Damon, akkor felhőtlenül boldog lehetettem. Persze amíg Klaus meg nem talált…

- De hogy tudott minden alkalommal megtalálni téged? Hiszen ha jól értem, akkor bárhol újjá születhettél, ő pedig kitartóan követte a nyomodat? – kérdeztem tőle értetlenül, mert erre sose tudtam egyedül logikus választ találni.

- Igen, valahogy úgy. Mindig voltak mellette boszorkányok és könnyen a nyomomra tudott akadni. Nem számított, hogy hol éltem, hogy mit csináltam, vagy hogy ki voltam. Ő mindig megtalált. Akkor okozott csak fejtörést számára a megtalálásom, ha valamelyik életemben idő előtt meghaltam, ő pedig nem tudta, hogy hány év múlva kellene pontosan megtalálnia, mielőtt még elkésne. De végül sose bukott el, ezt tudod te is – tette hozzá halkan, mire én csak bólintottam.

- Azt mondtad, hogy amint eljön az ideje, fel fogsz keresni a következő életedben – szólaltam meg halkan és ránéztem. A tekintetünk ismét összeakadt, és éreztem az apró vibrálást, amit a kérdésemmel és a közelségemmel újra ki tudtam váltani belőle.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet Damon. 17-18 év sok idő, és nem szeretném, ha rám várnál – felelte nekem Alice csendesen.

- Ezt hadd döntsem el én, rendben? De tudod mit? Ezen majd ráérünk akkor agyalni, ha eljött az ideje. Azzal, hogy megkeresel, nem ártasz semmit. Legfeljebb kiteszem a szűrőd, ha már mást szeretnék – tettem hozzá viccelődve, de közben egy óriási gombóc nőtt a torkomban. Még hogy mást szeretni? Őrültség… De most ezt kellett mondanom neki… El kellett hitetnem vele, hogy feladtam a tervünket Bonnie-val és beláttam, hogy nincs értelme próbálkoznom.

- Legyen. Megígérem, hogy felkereslek majd, ha tényleg igaza van Elijah-nak és Bonnie-nak és…

Hirtelen az ujjam a szája elé tettem, mire ő elhallgatott és döbbenten nézett rám. Az éjjeliszekrényen lévő zsályára kaptam a tekintetem, amit még korábban gyújtott meg Alice, és hál Istennek, az még javában égett.

Az ajtó felé néztem és abban a pillanatban az ki is nyílt, és Klaus nézett végig rajtunk vigyorogva.

- Lám, lám, lám! Szépen az ujjad köré csavartad szegény Salvatore fiút – felelte fejcsóválva Klaus, mire mindketten szikrázó szemekkel néztünk a hívatlan vendégünk felé.

- Semmi keresnivalód a szobámban Klaus! – csattant fel mérgesen Alice, és úgy kellett megfognom a jobb kezét, hogy ne pattanjon fel az ágyról és ne menjen szembe Klaus-szal.

- Ne aggódj édesem, már itt sem vagyok. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy pénteken délután négyig van időd. Egy perccel sem tovább, különben elkezdem a mészárlást. És ne aggódj, lesz kit megölnöm, ebben biztosíthatlak.

- Felfogtam! – csattant fel mérgesen Alice, mire Klaus elmosolyodott, és kisétált a szobából.

Alice könnyes szemmel meredt maga elé, és megcsóválta a fejét. Még mindig fogtam a kezét, és megnyugtatásképpen a hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején.

- Kérlek, mondd, hogy feladtátok! – szólalt meg könyörgően és rám nézett.

- Ha te nem állsz mellénk, akkor nem tudnék mit csinálni Alice… - szólaltam meg keserűen, és lehajtottam a fejem. Reméltem, hogy jól sikerült a színészkedésem, mert természetesen eszem ágában sem volt feladni, de neki azt kellett hinnie, hogy így tettem.

- Damon – szólalt meg halkan Alice, mire én ránéztem. – Köszönöm – felelte hálásan, majd közelebb hajolt hozzám és átölelt. Én szorosan a karomba zártam őt, és belül azért könyörögtem, hogy tényleg sikerrel járjunk. Mert képtelen lennék elfogadni ennek a csodálatos nőnek az elvesztését… Az nem fordulhat elő…

- Későre jár, ideje mennem – szólaltam meg pár perccel később, majd lassan elengedtem Alice-t, aki értetlenül nézett rám.

Közeledés, távolodás, közeledés, csábítás, elegáns távozás. A terv ez volt és most ez a fázis jött. Ami nem biztos, hogy sikerül, mert természetesen mindezt azért csináltam így, hogy pont az ellenkezőjét érjem el az utolsó pontnak.

- Azt hittem, hogy itt maradsz – szólalt meg halkan Alice, aminek következtében majdnem egy fülig érő, győzelemittas vigyor ült ki az arcomra. – De persze ha nem akarsz…

- Persze, hogy akarok – szólaltam meg nevetve, és közben lágyan végigsimítottam az arcán.

Nos, igen. Az elegáns távozás helyett, ismét a közeledés valósult meg. A lehető legjobbkor. Az ujjam lángra gyúlt ott, ahol megérintettem őt, és nem voltam biztos abban, hogy ezt csak az én belőlem áradó forróság okozza. Persze, hogy nem! Alice szemébe néztem, ami boldogan csillogott, és igen, ott volt benne az, amit akartam: a vágy! Szinte észrevétlen csökkent köztünk a távolság, és szinte már meg tudtam volna számolni a szempilláit, olyan közel voltam hozzá. A forró lélegzete engem is megrészegített és iszonyatos erőre és önkontrollra volt szükségem, hogy az utolsó pillanatban elhajoljak tőle. Nem akartam volna őrülten ezt a nőt? Ó, hagy a francba nem? Egyre biztosabb voltam abban, hogy még azelőtt a bizonyos mindent eldöntő nap előtt egymás karjaiban fogunk kikötni, de azt akartam, hogy ha eljön az a pillanat, akkor azzal ne csak a vágyait elégítsem ki, hanem sikerüljön annyira felkorbácsolnom a kedélyeket, hogy az legyen a legjobb este ebben az életében, amire már oly régóta várt. Nem csak az életét akartam megmenteni, nem csak a bizalmát akartam visszaszeretni, nem csak a közelébe akartam újra kerülni, hanem minden erőmmel meg is akartam őt hódítani. Nem a testét, nem a vágyait, hanem a szívét! Ha megmentem őt, akkor azt is szeretném elérni, hogy velem maradjon. Nem hálából, nem szánalomból, hanem szerelemből. Ehhez viszont most áldozatot kellett hoznom.

Lágyan elmosolyodtam, és láttam, hogy Alice megint egy kicsit zavartan néz rám. Nem akartam hagyni, hogy megint kellemetlenül érezze magát a történtek és a kicsit sem finom visszautasításom miatt, ezért gyorsan cselekedtem.

Lágyan átkaroltam őt, eldőltem vele az ágyra, mire ő ismét a karomba fészkelte magát.

- Köszönöm Damon – szólalt meg halkan és egy apró csókot adott a mellkasomra.

- Szívesen – feleltem neki kedvesen, majd magunkra húztam a takarót. – Jó éjszakát Alice!

- Jó éjszakát – mondta halkan, és biztos voltam abban, hogy mosolyog.

Nos, azt hiszem, hogy így kell zárni egy tökéletes napot. Tökéletes terv, tökéletes kivitelezés, tökéletes végeredmény. Elmosolyodtam és amint a karomba fekvő fantasztikus nő álomba merült, lassan én is elaludtam, temérdek reménnyel és vággyal a szívemben. Reménnyel, hogy megmentem őt, és vággyal, ami a szívéért égetett…

Következő rész