Sziasztok!
Mint látjátok, igencsak sűrű ez a hónapom és alig jutok gép elé. Remélem hamarosan a hullámok elmúlnak a fejem fölül és válaszolni tudok mindenkinek. Addig is olvassátok a történeteket és élvezzétek őket. :)
Morwen
******************
Valamikor kora délután ébredhettünk fel Alice-szel, de
fogalmam sem volt, hogy melyikünk kelhetett fel előbb. Szinte egyszerre
mozdultunk, amikor is Alice azonnal felemelte a fejét a mellkasomról és rám
nézett. Némán, és érzelemmentes arccal nézett engem, majd lassan megjelent az
értetlenség az arcán. Vártam… Csak vártam, hogy szóvá tegye a történteket, de
nem jött a hidegzuhany és nem zúdította rám a dühét vagy a nemtetszését. Csak
nézett, és nem úgy tűnt, mint aki meg akarna szólalni. Én óvatosan a nyakára
tettem a kezem, a hüvelykujjammal végigsimítottam az arcán, és kérdőn néztem
rá. Még mindig nem mondott semmit… Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatban
ragadtunk, egészen addig, míg közelebb nem hajolt hozzám és megcsókolt. Szinte
azonnal elszállt rólam a súlyos teher, ami eddig nyomta a lelkem, mert végig
attól tartottam, hogy megint nekem esik és egyszerűen csak lelép. De nem tette,
most nem… Lágyan csókolt, én pedig azonnal reagáltam a kezdeményezésére.
Finoman magamhoz öleltem, ő pedig készségesen a hasamra ült. Forrón öleltem
magamhoz, és hálát adtam az égnek, hogy még mindig itt van… Még mindig a
karomban tartom… Még mindig engem csókol és nem ment el.
Hirtelen minden kétségbeesésem tovaszállt és végre
felhőtlenül boldognak éreztem magam, még ha belül tudtam is jól, hogy ez csak
átmenetileg lehet így. Most ez nem érdekelt, most csak a pillanatnak éltem,
ahogy talán Alice is tette. Sokkal érzelmesebbnek és szenvedélyesebbnek éreztem
őt, mint korábban. Nyíltabb és odaadóbb volt minden mozdulata és érintése. Úgy
éreztem, hogy valami álomvilágban vagyok, mert ez nem lehet a valóság. Minden
apró mozdulata és csókja valamiért azt súgta, hogy én sem vagyok számára
közömbös. Tudtam, hogy csak a vágy és a szerelem furcsa játékaként csalhatnak
meg ennyire a megérzéseim, de ez most egyáltalán nem tudott érdekelni. Hagytam,
hogy erre a kis időre elhiggyem, hogy ő is viszont szeret. Talán csak egy
kicsit, de ez is több volt már, mint amit valaha megérdemelhettem volna ettől a
csodás nőtől.
Alice totálisan elvette az eszem és fel se igazán fogtam,
hogy mit csinálunk vagy, hogy hol vagyok. Akkor tértem csak magamhoz, amikor
zihálva újra összebújtunk az ágyon és kitartóan csókolóztunk tovább, mintha
soha nem akarnánk elengedni egymást. Mintha örökre összenőttünk volta.
Valahogy a mai nap nem a szavakról szólt. Egyikünk sem
szólalt meg egész nap, mintha valami furcsa némasági fogadalmat tettünk volna.
Mintha a szavak nélküli édes élet megoldás lenne minden problémánkra, amikkel
szembe kellett néznünk. Kerültem a beszélgetést, a szavakat, a felesleges
vitákat, és ebben ma valahogy Alice is partnerem volt. Egész nap vagy az ágyban
estünk egymásnak újra és újra érzékien, vagy ettünk valamit a konyhában,
egészen addig, míg újra ki nem kötöttünk az ágyban, vagy a villa valamelyik
egyéb pontján. Nem ez számított… Csak az volt a lényeg, hogy minél előbb újra
és újra egymáséi legyünk.
Így repült el a nap, és hajtottuk álomra a fejünket, és
legközelebb már csak másnap reggel tértem újra magamhoz. De ez is csak a
telefonomnak volt köszönhető, ami az éjjeliszekrényen jelezte nekem, hogy
üzenetet kaptam.
>>A feladat rám eső részének az első fele
teljesítve.:) B.<<
Elmosolyodtam és nagyon megkönnyebbültem, hogy Bonnie
sikerrel járt. Ezek szerint valahogy elérte, hogy Elena és Stefan újra
összemelegedjenek. Már csak azt kellett valahogy megoldania, hogy sikeresen
eltűnjenek december 16-án a városból, mielőtt Klaus bármit is megsejtene.
>>Gratulálok.:) Szép munka! Az én első feladatom is
teljesítve. D.<<
Mosolyogva írtam meg neki a választ és közben lágyan
végigsimítottam Alice vállán, aki még mindig a mellkasomon pihent. Igen, az
első kör teljesült, mert Alice újra velem volt. De a neheze még hátra volt és
csak ezután várt ránk a legnehezebb feladat.
>>Sejtettem.:) Jelentkezek, ha elkészültem a többivel.
B<<
Igen, volt még valami, ami Bonnie-ra várt. Kellett nekem
kotyvasztania valami keveréket, amivel sikeresen ki tudom ütni Alice-t, mert
erővel esélyem se lett volna vele szemben, az önkéntességére pedig nem
számíthattam. Így maradt az életének az erőszakos megmentése. Egyelőre jól haladtunk,
de amennyire vártam is, hogy végre túllegyünk azon a bizonyos kritikus napon,
annyira tartottam is tőle. De az idő nem állt meg, vészesen fogyott. Ma már
december 10-ét írtuk…
Lassan és óvatosan kikeltem Alice mellől az ágyból, ő erre
pedig csak átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Halkan bementem a
fürdőbe, majd úgy döntöttem, hogy egy forró zuhany talán életet lehel belém
erre a napra is. A gondolatok egymást kergették a fejemben, és nehezen tudtam
tisztán gondolkozni. Nem is igazán jártam sikerrel, ezért hamar feladtam és úgy
döntöttem, hogy egy jó tasak vér majd megteszi a hatását. Magamra kaptam a
ruháimat, majd visszatértem a szobába, ahol viszont egy olyan látvány fogadott,
amire nem számítottam. A lábam földbe gyökerezett és nem bírtam mozdulni. Alice
a szoba közepén állt, felöltözve, a kezében a telefonommal.
- Reggel láttam a karodban az SMS-eteket… - felelte nekem
száraz torokkal, majd keserűen rám nézett. – Kértelek, hogy ne keveredj ebbe
bele és add fel a lehetetlen küldetésedet.
- Nem kellett volna elolvasnod az üzeneteimet – válaszoltam
neki dühösen, majd hozzá léptem és kitéptem a kezéből a telefont. Gyorsan
végigfutattam a fejemben, hogy vajon milyen utalásokat is olvashatott az
SMS-ekben. Semmi konkrétat, ebben biztos voltam, de annyira pont elég volt
minden, hogy összeálljon a fejében a kép.
- Nem ez a lényeg Damon! – csattant fel dühösen Alice. – Mit
nem értesz azon, hogy reménytelen az, amibe belekezdtél? Miért akarsz még több
embert megöletni miattam? – kérdezte tőlem keserűen.
- Nem szándékozok senkit sem megöletni és senki nem is fog
meghalni! – feleltem neki feszülten.
- Istenem, Damon! Ne legyél ennyire naiv! Tudod, hogy hány
szerettemet intézte el Klaus az elmúlt 1000 évben, azért hogy engedelmeskedjek
neki, vagy csak, hogy ne felejtsem el, hogy mit képes tenni azokkal, akik közel
állnak hozzám? Megsúgom neked Damon: kilencvenkettőt! Kilencvenkét ember halála
csak azért történt az elmúlt 1000 évben, mert engem ismertek, vagy mert
szerencsétlen módon pont az ő családjukba születtem bele! Kilencvenkét ember,
akiket szerettem, és akik azért haltak meg, mert én létezem! Klaus sosem áll
meg, sosem adja fel! Két és fél hónapja egyszerűen levadászta az embereivel a
szüleimet, csak azért, hogy a biztonság kedvvért a közelében éljem le az utolsó
két hónapot! Tudod mit csinált a szüleimmel Damon?! – kérdezte tőlem Alice
könnyes szemmel, és közelebb sétált hozzám. – Kitépte a szívüket, és az
iskolába elküldette nekem csomagként! Tudod te milyen érzés az, amikor az
addigi nyugodt életedet és a felhőtlen napodat azzal szakítják meg, hogy egy
futár mindenki szeme láttára egy csomagot hoz be neked az egyik tanórára? Tudod
te milyen nehéz ép eszednél maradni és nem ordítani a kíntól, mert akik ezúttal
felneveltek és teljes szívükből szerettek meghaltak? Miattam! A szívükre tűzve
pedig egy cetlin egy név állt és két szó: „A következő James!” De most, hogy ő
nincs többé, Klaus akkor is tudja, hogy mivel tartson sakkban. Nem érdekli,
hogy jelentesz-e nekem valamit, vagy sem, akkor is le fog vadászni téged! Téged
és Elena-t, akit teljes szívedből szeretsz!
Alice hangosan zihált és patakokban folytak a könnyei, a
dühe viszont képtelen volt elillanni. Teljesen kiakadt rám, és kezdtem
megérteni, hogy miért… Felfogtam, hogy miért akarja ennyire feláldozni magát…
Az újabb halottaknak már csak a tudata is kínozta és majdnem elpusztította őt,
mert újabb emberéletek kerülhettek veszélybe miatta…
- Pont ezért nem adhatod fel most! – feleltem neki a lehető
legnyugodtabb hangnemben és közelebb léptem hozzá. – Hát nem érted? Klaus a
végtelenségig fogja ezt veled csinálni, és mindig lesznek újabb áldozatok
egészen addig, míg a sarkadra nem állsz, és nem kezdesz el küzdeni. Most nem
vagy egyedül Alice, és nem csak Elijah áll melletted… - tettem hozzá neki halkan,
majd megfogtam a kezeit.
- Tudod, hogy mi történt 600 éve, amikor úgy döntöttem, hogy
nem hagyom magam? – kérdezte tőlem keserűen, de meg se várva a válaszom, ő
folytatta. – A falut, amiben éltem, szó szerint kiirtotta, egészen addig, míg
meg nem adtam magam neki. Abból a 173 emberből 11 a családom tagja volt… Azóta
soha nem ellenkeztem nyíltan Klaus-szal, de ő ezután sosem felejtett el egy-egy
gyilkossággal emlékeztetni engem arra, hogy mi fog történni, ha ellenszegülök.
Értsd meg Damon, így is a penge élén táncolok! Nem tehetek kockára még több
életet – tette hozzá halkan és közben a nyomaték kedvvért megcsóválta a fejét.
- Ne most add fel Alice! Muszáj kockáztatnod. Mi melletted
állunk – feleltem neki kedvesen, majd letöröltem a könnyeit.
- Hát nem érted Damon?! Klaus meg fog ölni téged, az
öcsédet, Bonnie-t, Caroline-t és a nőt, akit szeretsz: Elena-t! Ezt ne
kockáztasd értem, én nem érek ennyit! – felelte nekem keserűen, én pedig nem
bírtam hirtelen megszólalni. Egy óriási gombóc nőtt a torkomba, amit alig
bírtam visszanyelni.
- Sokkal többet érsz nekem, mint ahogy te azt hinnéd –
szólaltam meg halkan, majd mélyen a szemébe néztem. – Már régóta nem érdekel,
hogy mi van Elena-val.
Ő hitetlenül és döbbenten nézett rám, és szerintem egy
pillanatra levegőt is elfelejtett venni.
- De nekem fontos Elena! – csattant fel ismét dühösen és
kitépte a kezeit az enyémből. – Ő nem csak az anyám hasonmása, hanem a barátnőm
is. És ezt tudja Klaus! Tudja, hogy mit jelent ő nekem, és gondolkodás nélkül
meg fogja ölni! És téged is Damon! Nem érdekli, hogy csak a szeretőm vagy,
akkor is le fog vadászni téged!
- Meg tudom magam védeni és párszor már próbálkozott Klaus –
feleltem neki feszülten, majd hátat fordítottam neki, és átsétáltam a szoba
másik végébe, mert kezdtem én is egyre jobban elveszteni a türelmem.
- Nem Damon, ezt nem fogom hagyni! – szólalt meg dühösen
Alice, mire én újra felé fordultam. – Ha nem álltok le Bonnie-val, akkor én
foglak titeket megállítani!
- Mi lenne, ha most az egyszer nem másokkal foglalkoznál, és
végre mentenéd a saját életed?! – fakadtam ki hirtelen dühösen és egész
testemben remegtem az indulattól. Nem fogtam fel, hogy mikor viharzottam Alice
elé, ami egy pillanatra őt is megrémisztette. – Mi lenne, ha most végre te is
küzdenél és hagynád, hogy megmentsünk?! Senki sem fog meghalni, mert időben
mindenkit biztonságba fogunk helyezni! – vágtam hozzá mérgesen, de látszólag
most sem tudtam meggyőzni őt.
Ő csak reménytelenül megcsóválta a fejét és a könnyei
végigszántották az arcát.
- Nem tehetem Damon – felelte halkan, majd hátrébb lépett
tőlem és elindult volna az ajtó elé, ha én dühösen el nem kapom a kezét és nem
tartom őt magamnál – Engedj el Damon! – mondta nekem feszülten.
- Nem Alice, nem hagyom, hogy a halálodba sétálj! – vágtam
hozzá dühösen és egyre jobban kezdtem elveszíteni a kontrollt magam felett.
Mérgesen a falhoz hátráltam vele, ahol sikeresen sarokba szorítottam őt.
- Az ég szerelmére Damon, csak a szeretőd vagyok! El kell
tudnod engedni, mert egy hét múlva én már halott leszek! – felelte nekem
keserűen, mire bennem csak még jobban felment a pumpa.
- Mikor fogod végre fel, hogy szeretlek?! – vágtam hozzá
magamból kikelve és üvöltve. – Nem, nem Alice, rosszul fogalmaztam! Nem
szeretlek, hanem szerelmes vagyok beléd az istenit! – javítottam ki keserűen az
iménti kirohanásomat.
Ő döbbenten nézett rám, és megannyi fájdalom és kétségbeesés
jelent meg a tekintetében, de nem szólt egy szót sem. Néhány kósza könnycsepp
szántotta végig az arcát, majd lassan megrázta a fejét.
Hát ennyi… Kimondtam… Most már tudja… Most már nincs több
titok. Én elbuktam és beleszerettem. Felrúgtam minden szabályt, amit még az
elején kimondatlanul is lefektettünk, és belehabarodtam…
- Damon, ne… - szólalt meg végül még mindig fejcsóválva és
tovább folytak a könnyei. – Engedj most elmenni – tette hozzá elcsukló hangon,
amivel azt hittem, hogy mentem porrá zúzza a szívem.
- Nem Alice, nem hagylak elmenni, ezúttal nem! – feleltem
neki dühösen és megcsóváltam a fejem. – Ezúttal nem! Meg foglak menteni és nem
hagyom, hogy meghalj.
- Damon, ne csináld ezt – szólalt meg kérlelően. – Nem
teheted ezt – tette hozzá halkan.
- Dehogyisnem – szólaltam meg egy kicsit nyugodtabban és
közelebb hajoltam hozzá. – Ne add fel! – tettem hozzá halkan és szinte
könyörgően.
- Ezt már réges-régen megtettem – felelte nekem
érzelemmentes hangon, majd a kezeit a mellkasomra tette és megpróbált erővel
ellökni magától. – Engedj el! – mondta nekem halkan, de én csak hitetlenül
megráztam a fejem.
- Nem fogom hagyni, hogy elmenj, Alice! Most nem! Nem
engedem, hogy feláldozd magad és az életed. Újra és újra… Ennek most végleg
véget fogunk vetni! – feleltem neki határozottan, mire neki újabb könnyek
szántották végig az arcát.
Újra erővel a mellkasomnak feszült és végül teljes erejéből
ellökött magától. Nem számítottam arra, hogy képes erre, de talán ez is a
boszorkányságának volt köszönhető, vagy csak én nem gondoltam, hogy ennyire
erős tud lenni.
Abban a pillanatban újra a falnál voltunk, hogy ő ellépett
volna tőlem. A két kezem a feje mellett volt a falon és szikrázó szemekkel
néztem rá!
- Miért akarsz ennyire meghalni, áruld el nekem?! Miért nem
vagy képes egy kicsit is kockáztatni?! – vágtam hozzá ismét hangosan és
dühösen, mire ő ismét megrázta a fejét.
- Lépj hátra Damon, mert nem akarom használni az erőmet! –
felelte nekem fenyegetően, mire éreztem, hogy végleg elpattan nálam az utolsó
húr.
- Akkor csináld! – üvöltöttem neki magamon kívül és
mérgemben a feje melletti falba ütöttem, ami azonnal be is szakadt az ütésem
nyomán. – Gyerünk Alice, mire vársz?! Használd az erőd és tűnj el! Mert én
önszántamból nem vagyok hajlandó elengedni téged! – kiabáltam neki magamból
kikelve és halványan érzékeltem, hogy könnybe lábadtak a szemeim az indulattól.
Vagy csak a baljós megérzéstől? Vagy mindkettőtől?
Nem volt időm végiggondolni mindezt, mert a következő
pillanatban ordítva a földre rogytam a kíntól. A fejem majdnem szétrobbant a
fájdalomtól, de az semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Fel se
fogtam, hogy mikor szűnt meg a fájdalom a fejemben, jelezve ezzel azt, hogy
Alice elhagyta a házat. Percekig térdeltem tovább a földön és görcsösen
markoltam a szívem tájékát, ahol Alice sikeresen porrá zúzta a szívem…
Mindent bevallottam neki, mindent elmondtam neki, szó
szerint szinte könyörögtem, hogy ne adja fel, de ő… Ő… Egyszerűen fittyet
hányva minden szavamra, használta ellenem az erejét és elment… Itt hagyott…
Feladta, porrá zúzott és itt hagyott…
Hogy mennyi ideig térdeltem összetörve és reményvesztetten a
földön? Nem tudom… Valamikor egyszer csak arra eszméltem, hogy besötétedett,
Alice viszont még reggel elment... Úgy keltem fel a földről, mint valami csata
végleges, agyontiport vesztese, és úgy is éreztem magam. Alice-t hidegen
hagyta, hogy beleszerettem, nem érdekelte, hogy miért akarom őt megmenteni…
Egyszerűen földre kényszerített és itt hagyott. Semmibe vette a szavaimat, az
érzéseimet, mert nem érdekeltem őt. Neki valóban csak egy férfi voltam, egy a
sok közül, akivel jól érezte magát. Semmi több… Kölcsönösen kihasználtuk
egymást az elején, és én voltam az, aki ezen túllépett és érzéseket kezdtem
táplálni iránta. Egyik reménytelen szerelemből a másikba csöppentem.
Elvesztem. A lelkem újra meggyógyult, de csakis azért, hogy
aztán ismét kismillió darabjára törjön. Hát ennyi volt, vége… Mindennek vége…
Lassan az ágyamhoz sétáltam és gondolkodás nélkül eldőltem
rajta. Meredten néztem magam felett a sötét, holdfényben úszó plafont, de nem
igazán láttam belőle sokat. Alice nem volt most a karomban, nem szuszogott
békésen álomba merülve a mellkasomra hajtott fejjel. Elment és nem hagyott mást
maga után, csak a kínzó fájdalmat, és a könnyeimet, amik megállás nélkül
gördültek végig újra és újra az arcomon, és nem akartak elfogyni… Ma már nem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése