2014. július 29., kedd

18+!!! Damon's Fanfiction - 27. fejezet: A nap, amikor még felkelni se lett volna érdemes

Sziasztok!

Nos, véget ért a TDF, ami azt jelenti, hogy mostantól minden kedden és pénteken a Damon's Fanfiction-ből érkeznek majd részek. Nem tudom, hogy végül mennyire nőtt a szívetekhez a történet, és ez által azt, hogy mi lesz a sorsa. Egyelőre jönnek a fejezetek, és meglátjuk, hogy végül lesz-e második rész. Nem tudom... Ezt még át kell gondolnom... De nagyon. Nos, ti mit gondoltok erről? 

Morwen

***********************


Azt hiszem, hogy ismét sikeresen átléptünk egy újabb határt Alice-szel, amit még korábban együtt húztunk meg. Amióta ismertem, folyton ezt tettem miatta, és nem tudtam, hogy ez most elkeserítsen, vagy inkább fogadjam el és örüljek neki. Igazából már választásom se sok volt főleg azért, mert félig-meddig mindketten egymás tudtára adtuk azt, hogy bizony már többet érzünk a másik iránt.
Tegnapelőtt azt kérte tőlem Alice, hogy ne szeressek bele. Így vagy úgy, de elfogadta, hogy már nem közömbös nekem és úgy tűnt, hogy nem is fog emiatt most azonnal faképnél hagyni. Ő is érzett már valamit, és talán ezért adta be a derekát, ám az utolsó feltételéből ezek után sem hajlandó engedni: ne szeressek bele. Azt mondtam neki erre, hogy nem fogok, és én is ugyanezt kértem tőle. A gond csak az volt, hogy talán ez már megtörtént, ám ha ez így is van, akkor sem hazudtam neki. Nem fogok beleszeretni, mert lehet, hogy ez már régen megtörtént… Talán… Erre a választ még én magam sem tudtam. Tény, hogy egyre fontosabb volt nekem, szerettem, de hogy szerelmes is vagyok-e… Pokolian jó kérdés. De talán nem is kellene ezzel a kérdéssel foglalkoznom: jól érzem magam vele, a többi pedig nem számít. Sikeresen kiléptem a düh és a tagadás fázisából, és miután elfogadtam azt, hogy a játéktér és a játékszabályok az akaratom ellenére megváltoztak… Nos, innentől kezdve nem volt más dolgom, mint hogy jól érezzem magam vele.
Elgondolkozva néztem őt, ahogy békésen aludt az ágyamban. Hétfő reggel volt már, és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy elszállt a hétvége. Szombat este annyira kimerítettem őt, hogy másnap kora délután kelt fel, és eléggé fáradt volt egész nap, bár azért pár menetre ezúttal sem bírt nemet mondani. Lassan kezdtem belátni, hogy alaposan összenőttünk. Néha képesek voltunk olyan szinten vitatkozni, hogy majd felemésztett engem a düh és a feszültség, de amikor egymás karjaiba kerültünk… Hát az meg pláne nem volt semmi! Akármi is történt köztünk, minden szempontból szenvedélyes volt a végeredmény: ha jó, ha rossz dologról volt szó, akkor is. A kapcsolatunk viharos volt és kezdtem úgy gondolni, hogy ez csakis azért van, mert a tudtunkon kívül, már a kezdetnél valami mélyebb és erősebb érzés munkálkodott bennünk. Már akkor valami egymás felé vonzott minket, de olyan erővel, hogy nem tudtunk ez ellen tiltakozni. Ám akkor még egyikünk sem láthatta azt, hogy ennek milyen következményei lehetnek.
Lehet, hogy most én is csak túlbonyolítom a dolgot, és nem kellene ezen agyalnom. Szeretem Alice-t? Igen, ezt már korábban sikeresen bevallottam magamnak. Hogy mi lesz eztán? Min változtat majd ez? Semmin. A tervem továbbra is a megmentése volt, amiben nem szerepel az a lehetőség, hogy meghal vagy újjászületik. Meg kell mentenem, mert egyre biztosabb voltam abban, hogy ha ő meghal, akkor az én lelkem is vele pusztul majd… Túlságosan is kötődtem hozzá, túlságosan is akartam őt, túlságosan is kívántam. Túlságosan, ahhoz hogy ez ne üssön vissza rám azon a napon, amikor ő meghal. Nem csak érte akartam ezután küzdeni, hanem magam miatt is. Túl jó volt vele minden ahhoz, hogy ezen csak egyszerűen túl tudjak lépni… Túl tökéletes volt ahhoz minden, hogy ezt csak úgy el tudjam felejteni… Túl boldog voltam ahhoz, hogy egyszerűen csak el tudjam őt engedni…
Alice… Igen, vele még inkább hajlamosabb voltam túlzásokba esni és a végletekben gondolkozni. Számomra szürke nem létezett: csak fekete, vagy fehér. Vagy boldog voltam vele maradéktalanul, vagy nem. Vagy együtt éljük túl ezt az egészet, vagy mindketten elbukunk…
A gondolataimból Alice zökkentett ki, amikor is lassan ébredezni kezdett. Amint kinyitotta a szemeit és rám nézett, elmosolyodott, és azzal a tekintettel nézett rám, amitől pillanatok alatt felforrt a vérem. Ő azonnal a nyakam köré fonta a karjait, majd megcsókolt és rám mászott.
- Neked is jó reggelt – feleltem vigyorogva az ajkába, amit ő készséggel viszonzott, ám válasz helyett csak hümmögött, majd az ajkamról lassan a nyakamra tért rá. Lágyan csókolt végig, én pedig hálát adtam az égnek, hogy reggel nem első dolgom a felöltözés volt. Így alig néhány perccel a finom és érzéki csókok után magába fogadott. Hm, azt hiszem, hogy meg tudnám szokni ezeket a reggeleket. Ahogy én sem, úgy ő sem tudta megunni a szexet, sőt. Mindig egyre jobb és érzékibb lett, na meg néha sikerült valami felemelőt, valami újat is az ágyba csempésznünk.
Alice szenvedélyesen és erotikusan mozgott rajtam, ami nem csak izgató érzés volt, de a látvány sem volt semmi. Imádtam ilyenkor nézni őt, az pedig hogy közben egyre sodort minket a kielégülés felé… Ehhez tényleg hozzá tudnék szokni.
Ahogy fokozta a tempót és egyre jobban élvezte a ritmust, úgy kezdte el fokozatosan elvenni az én eszem is. Tudtam jól, hogy mennyire élvezni tudja a szexet, és hogy maradéktalanul képes elengedni magát, és ezt ilyenkor teljes totálban végig is nézhettem. Gyönyörű volt, ahogy a haja lágyan a vállára omlott, az ajkai amik érzékien elnyíltak, az apró sóhajok, amik a torkából kiszakadtak… A kecses és finom teste úgy olvadt velem össze, mintha tökéletesen egymásnak lettünk volna teremtve. Finoman megfogtam a csípőjét, és pár mozdulat erejéig átvettem tőle az irányítást. Majdnem fennakadtak a szemei a gyönyörtől, és nekem pontosan ez volt a célom az imént. Váratlanul felültem az ágyon, és így akaratlanul is mélyebbre nyomultam benne, amit ő egy jóleső sóhajjal nyugtázott. Lágyan magamhoz öleltem őt, majd végigcsókoltam a nyakát és a melleit, közben pedig hagytam, hogy újra övé legyen az irányítás. Nem sűrűn szerettem ezt átadni másnak, de Alice esetében sosem bántam meg, ha így tettem. Ő egyre vadabbul és szenvedélyesebben mozdult rajtam és ezzel egyidőben kezdett mindkettőnk légzése egyre csak gyorsulni. Újra visszatértem a nyakára, majd megcsókoltam az ajkait, és ismét a nyakára hajoltam. Ő engedelmesen oldalra fordította a fejét, és hallottam, hogy a légzése is még jobban felgyorsult. A tempót is fokozta és biztos voltam abban, hogy őrülten várja, hogy ismét megharapjam. Szorosabban átöleltem őt, majd lassan, a lehető legkevesebb fájdalmat okozva szakítottam fel a selymes bőrt a nyakán. Alice azonnal felnyögött a jóleső érzésbe, és nekem ekkor már szorítanom kellett őt magamhoz, mert miközben ő a tempón igyekezett gyorsítani, a nyakához emiatt nehezen tudtam hozzáférni. Így aztán gyorsan döntöttem, és egy másodperc alatt magam alá fordítottam őt. Ő egy pillanatra összerezzent, de amint hevesen elkezdtem benne mozogni, és újra a nyakára hajoltam… Az újabb korty édes nedű azonnal megtette a hatását, és végleg átlökött minket a csúcson.
Pár perccel később Alice vigyorogva bújt a mellkasomra, és rólam se nagyon lehetett levakarni a tipikus, „most elégültem ki, de kurvára ám” fejet.
- Elkések – mondta Alice mosolyogva, amikor rám nézett. – Délután találkozunk? – kérdezte tőlem felvont szemöldökkel.
- Délután? Miért is mennél el most? És hová? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Hétfő van, iskola. Nem rémlik? – felelte nekem mosolyogva.
- Pontosan tudom, hogy milyen nap van, csak azt nem értem, hogy miért akarsz még mindig abba az istenverte suliba járni – feleltem neki mogorván, mert már tényleg nem tudtam hova tenni ezt az iskola iránti megszállottságát.
- Egyszer már elmondtam neked Damon, hogy miért van erre szükségem – mondta nekem letörten, majd felült az ágyon és rám nézett.
- Tudom, tudom, „a biztos pont”, meg „a rendszer, ami kell az életedbe”… De ez hetekkel ezelőtt volt és most meg… - nem akartam kimondani azt, ami rohadtul zavart, de látszólag nem is kellett.
- Szükségem van erre – felelte nekem határozottan.
- Azt ember azt hinné, hogy ha előre tudja, hogy mennyi ideje van hátra, akkor azt boldogan, minden percet kiélvezve akarja végigélni. De te… Te nem, te képes lennél élni a tinik sanyarú kis világát, és tovább koptatni az iskolapadot az utolsó napon is – feleltem neki keserűen, majd kipattantam az ágyból, és elkezdtem magamra kapkodni a tegnap este elszórt ruháimat.
- A héten még be szeretnék járni, de jövő héten… December 12-vel indul majd a hét, és lesz utána még bőven időm. Ha szeretnéd, akkor veled töltöm az egész jövő hetet – felelte nekem végül megenyhülve, mire én döbbenten, de még mindig keserűen néztem rá.
- Az nekem kevés – vetettem oda neki csalódottan, majd rá sem hederítve végül faképnél hagytam őt.
A földszinten ismét megpróbáltam közelebbi barátságba kerülni a kedvenc italommal, ahol végül Alice később csatlakozott hozzám. Teljes menetfelszerelésben, táskával a vállán, meg minden…
- Komolyan nem értelek – feleltem neki fejcsóválva, majd elfordítottam róla a tekintetem és a tűzbe bámultam.
- Ne kötődj ennyire hozzám Damon – szólalt meg szomorúan, és a szavai miatt képtelen voltam nem ránézni és türtőztetni is alig bírtam magam.
- Ne kötődjek hozzád?! – csattantam fel mérgesen. – Szerintem ezzel már kurvára elkéstél, már megbocsáss! De most nem ez a lényeg! – mondtam neki feszülten, majd közelebb léptem hozzá. – Hanem az, hogy ha jól érzed magad velem, és látszólag tényleg jól érzed magadat velem, akkor mi a francért mész most is el az iskolába, és miért pazarolod ilyenre a szó szerint drága idődet?! Tudnának neked bármi újat mondani, ami nélkül értelmetlen lenne az a maradék mennyi is? 12 nap? 12 nap Alice, felfogtad?! Mert én igen, és kurvára nem akarom, hogy másra fordítsd ezt a kevés idődet!
- Pontosan tudom Damon, hogy mennyi időm van hátra, nem kell rá emlékeztetned – felelte nekem fagyosan, majd egyszerűen hátat fordított nekem és kisétált a villából.
Dühösen néztem utána és perpillanat legszívesebb törni és zúzni kezdtem volna. Eme vágyam kielégítését most csak a whiskey-s pohár tűzbe hajításával oldottam meg, és a többi bútort épségben hagytam. De egy cseppet sem tudtam lenyugodni, mert Alice ezen viselkedése túlságosan is bosszantott és tényleg nem értettem őt.
Talán órákig is moroghattam magamban a villában, amikor váratlanul egy üzenetet kaptam.
>>Egyedül vagy most otthon? Híreink vannak. E. M.<<
Hál Istennek! Végre valami jó hír is érkezik ma. Ezek szerint Elijah és Bonnie találtak valamit.
Azonnal meg is írtam Elijah-nak a választ, ő pedig pillantok alatt reagált is rá.
>>Amint visszaértünk a városba elmegyünk hozzád. Fél óra. E. M.<<
Fél óra… Azt csak kibírom valahogy. És végül így is lett. Gyorsan elrepült ez a kis idő, és hamar azon kaptam magam, hogy hárman ülünk a nappaliban Elijah-val és Bonnie-val, én pedig feszülten várom a beszámolójukat.
- Mit találtatok? – kérdeztem tőlük türelmetlenül, mire hál Istennek Elijah azonnal bele is kezdett a történetbe.
- Nos, mint tudod, nekem sem állt szándékomban feladni, mert mindenképpen szeretném megmenteni Alice-t. Ezért amikor csak lehetőségem volt rá, akkor nyomoztam anyánk átka után, ám nem sok ígéretes eredményt sikerült eddig felmutatnom – kezdte a kis beszámolóját Elijah, én viszont türelmetlenül vártam, hogy térjen már a lényegre. – Nemrég viszont rám mosolygott a szerencse. Sikerült egy erős és igen tapasztalt boszorkányról tudomást szereznem, aki Phoenix-ben él. Mivel Bonnie-t beavattad, és úgy gondoltam, hogy az eddigi ismeretei talán a hasznomra válhatnak, ezért vele kerestem fel ezt a boszorkányt.
- Oké, a bevezető megvolt, értem a történetet. De mi a lényeg? Mit találtatok? – kérdeztem tőle feszülten.
- Igazából Damon semmi konkrétat nem találtunk, és pont ez a jó hír – szólt közbe Bonnie felvillanyozva.
- Ebből most semmit sem értek, szóval fejtsd ezt ki bővebben, Miss Mindent Tudó – feleltem neki feszülten, mire ő az égbe emelte a tekintetét.
- Leila, akit felkerestünk, egy igen nagyhatalmú boszorkány vérvonalnak a leszármazottja, és nagyon sok tudással rendelkezik, ami most nekünk pont kapóra jött. Hál Istennek segítőkész is volt, mivel én is Elijah-val tartottam – kezdte Bonnie, majd Elijah-ra pillantott megerősítésért, aki csak bólintott. Eztán ismét rám nézett Bonnie és folytatta. – Szóval ő is tudott Esther átkáról, az ősök létrehozásáról, és Tatia sanyarú végzetéről. Hallott ugyan arról, hogy volt egy fenyegetés, ami az ősök életére törhet, de fogalma sem volt arról, hogy ez a valami tulajdonképpen Alice lenne. Elmagyaráztuk neki a helyzetet és együtt újra végignéztem vele Esther könyveit. És a jó hír most következik: van ugyan utalás arra, hogy ha Klaus megtöri a hibrid átkot, akkor a potenciális veszélyforrás, vagyis Alice, örökre megszűnik, és az ősök családja győzedelmeskedik, de ezt semmi konkrétummal nem támasztotta alá Esther. Az írása is inkább egyfajta kárörvendésnek hangzik Mikael felé, mert úgy gondolta, hogy ha Klaus mégiscsak megtörné az átkot, akkor is ő nyerne, mert hiába újra hibrid lenne Klaus, az Alice-t sújtó átok és a sanyarú végzete akkor sem szűnne meg. Ő azt feltételezte, hogy hibridként Klaus átka szertefoszlik majd, és ezzel Alice élete végleg megpecsételődik, mert Esther úgy gondolta, hogy a hibrid Klaus elpusztíthatatlan lesz. És ha eztán öli meg Klaus Alice-t vagy hal meg Alice, akkor már nem lenne miért újjászületnie, mert sosem lenne képes a természettől kapott feladatát elvégezni: magyarul, ha meg is ölné a többi őst Alice, Klaus akkor is életben maradna.
- Ennyi? Ennyi a nagy hír, amivel szolgálni tudtok? – kérdeztem Bonnie-t feszülten, majd mérgesen felpattantam a fotelből. – Alice nem lépett ki a körforgásból, hanem továbbra is meg fog halni a 18. születésnapja előtt, hogy aztán újra induljon a játék… Pazar kilátások! Éljen! Micsoda eredmény! – feleltem szarkasztikusan, majd dühösen elkezdtem fel és alá járkálni a nappaliban.
- Ez is valami Damon – szólt közbe nagyot sóhajtva Elijah. – Megtudtuk, hogy anyámnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mi történik azután, ha Klaus megtöri a hibrid átkot. Csak tippelt ő is, mert semmi bizonyítéka nem volt a feltételezése igazolására. Végig úgy tekintet Alice átkára, mint egyfajta bosszú Mikael hűtlensége miatt, és ha egyszer fel is oldódna Klaus átka, akkor is úgy gondolta, hogy ő nyer. Mert bármit hajlandó lett volna elnézni ezért, akár azt is, hogy egy igazi hibrid legyen a fia. De Alice győzelmét sosem bírta volna elviselni. A szavai nem voltak másra jók, mint hogy összezavarjanak minket. Valójában ismét nyertünk újabb 18 évet.
- De minek Elijah? – csattantam fel dühösen. – Mégis mit érsz el újabb 18 évvel, elárulnád nekem? Aztán ha megint nem találunk semmit, akkor jöhet újabb 18 év, egészen a végtelenségig? 1000 éved volt megtalálni a megoldást Elijah! Szerinted újabb 18 év min változtatna? Semmin! Nekem végleges megoldás kell, nem pedig ez! – vágtam hozzájuk dühösen.
- Ez is több, mint a semmi Damon. Most már biztosan kijelenthetjük, hogy Esther szavai nem a valóságot tükrözték. Klaus átkának a megtörése semmilyen hatással nem volt Alice átkára – mondta Bonnie békülékenyen, de ezzel sem tudott rám hatni.
- Hurrá! Még eggyel bővült a „miért is őrült ősanyuci” lista! Esther tényleg egy kontrollmániás, sértett, megcsalt, bosszúéhes, kárörvendő nőszemély volt! Wow Bonnie, ezt eddig még nem is tudtam róla! – feleltem neki szarkasztikusa, mire ő csak egy megadó sóhajjal vette tudomásul a szavaimat.
- Hidd el Damon, nem véletlenül nem jártam sikerrel az elmúlt 1000 évben – szólalt meg Elijah kimérten. – Anyám egy roppant erős boszorkány volt, és nagyon értett a mágiához. Szinte lehetetlen kiskaput találni a varázslataiban. Lásd Niklaus átkát! Esther még arról is gondoskodott, hogy ha netalán az öcsém megtöri a hibrid énjét korlátozó bűbájt, akkor se tudjon hibrideket létrehozni. Nem is tudott volna, ha ti nem mentitek meg Elena életét, és ő nem kel életre az áldozati szertartás után. Biztos vagyok abban, hogy Alice átkát is hasonlóan körbebástyázta. Nem véletlenül nem tudtam vámpírrá változtatni őt, mert még ez sem tudta őt kiszakítani a körforgásból…
- Oké, oké, értem! Esther egy rohadt fifikás banya volt, tudom! – feleltem neki keserűen. – De nem hiszem, hogy ne lenne Alice átkában is egy kiskapu. Hisz a természet pont azért adná a kezébe a hatalmat, hogy egyensúlyt teremtsen. És most… A természet „ajándéka” miatt szenved immár 1000 éve, és úgy tűnik, hogy ez kibaszottul hidegen hagyja a természetet! Egyszer mellé álltak, amiért az anyját elvették tőle, most meg… Hagyják, hogy pokolibb életet éljen, mint ami Tatia-nak kijutott. Ő legalább gyorsan meghalhatott, nem szenvedett. De Alice… - megcsóváltam a fejem, majd szikrázó szemekkel közelebb léptem Elijah-hoz. – Mondd csak Elijah, hányszor kellett kínok kínjai közt meghalnia az elmúlt évezredben? Hogy volt képes ép ésszel végigcsinálni újra és újra, miközben a szerettei élték tovább az életüket? Mindenki körülötte elkezdhette élni a felnőtt éveit, férjez mentek, megnősültek, családot alapítottak… De Alice a gyerekei mellett sosem lehetett ott, nem lehetett mellettük az anyjukként. Ez szerinted igazságos a természettől? Szerinted Alice az a személy, aki ezt megérdemli?
- Pontosan tudom erre a választ én is Damon, és talán jobban, mint te! – felelte nekem egy enyhe éllel a hangjában Elijah, ami tudtam, hogy annak a jele, hogy kezd ő is kijönni a sodrából. – Te másfél hónapja ismered őt, én viszont nem egy életében mellette voltam, és segítettem őt, amikor csak tudtam. De az átok kapcsán sosem tudtam előrébb jutni…
- Ezt észrevettem én is – feleltem neki mogorván, majd hátrébb léptem tőle és a kandalló elé sétáltam. – Ez nem maradhat így. Ha nincs megoldás arra, hogy megtörjük az átkot, akkor azt kell elérnünk, hogy mindenképp megélje Alice a 18. születésnapját.
- Ebbe Alice sosem fog beleegyezni – felelte fejcsóválva Elijah. – És Klaus mindig tett róla, hogy eszébe se jusson ellenszegülni.
- Nem is mondtam, hogy Alice-nek tudnia kell erről – fordultam vissza Elijah felé, mire ő döbbenten nézett rám.
- Ha el is érnéd a célod Damon, akkor sem mennél vele sokra, mert te és Elena biztosan holtan végzitek, és a listán higgyétek el, hogy képes Niklaus újabb és újabb neveket találni – felelte nekem Elijah feszülten.
- Ezt a kockázatot vállalom – válaszoltam neki magabiztosan, mire mindketten döbbenten néztek rám.
- Képes lennél Elena életét is kockára tenni? – kérdezte tőlem döbbenten Bonnie. – Ő lenne az első, akit Klaus elkapna, mert tudja, hogy mennyit jelent Alice-nek, és nem csak azért, mert az anyja mása Elena. Kockára tennéd az ő életét is?
Egy pillanatig fagyottan néztem Bonnie-ra, ám mielőtt még válaszolhattam volna, a dolgok ismét a lehető legrosszabb irányba fordultak.
- Mit jelentsen ez? – kérdezte tőlünk a házba betoppanó döbbent és roppantul dühös Alice.
- Éljen… Már csak ez hiányzott mára – szólaltam meg ironikusan, mert tudtam jól, hogy a bombán lévő időzítő kigyulladt és vészesen elkezdett visszaszámolni egy pokoli robbanásig. A baj csak az volt, hogy a bomba jelen pillanatban Alice volt. Az önzetlen, mártír Alice, aki nagyon nem akarja, hogy megmentsék őt…

2 megjegyzés:

  1. A történet itt is még mindig jó. Félig jó hír, hogy Alice elvieg akkor újjászületik a rossz, hogy még nincs megoldásuk az életben maradására. Damon egy igen érdekes kapcsolatba került érdekes mit hoz majd ki belőle. Várom a folytatást és csak így tovább.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Hát igen, jól mondod, ez egy eléggé nehéz helyzet, a megoldás pedig... Nos, lassan már elérünk oda is a történetben :)
      Örülök, hogy tetszett a rész :)

      Törlés