Damon's Fanfiction - 3. fejezet: Békejobb

Sziasztok!

Az első péntek az új történettel, és immár a 3. fejezetnél tartunk, ami pontosan ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Egyre jobban belemélyedünk a story-ba és most is egy kicsit jobban megismerhetitek majd Alice-t. A fejezet Damon szemszögéből olvasható, és mint a cím is mondja, Damon békejobbot nyújt Alice-nek, de mikor csinált bármit is Damon hátsószándék nélkül?:) A fejezet vége... Mit gondoltak, mi történhetett Alice-szel és mi váltotta ki nála ezt a viselkedést?:)

Várom a véleményeteket és nagyon remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket.:)

Morwen

*******************************

- Elárulnád, hogy mi a francnak hoztad őt ide? – kérdeztem dühösen Elena-t, majd felé fordultam, miután az új csoda-boszi kiviharzott a házból.

- Fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda ő, Damon. De mint láttad, nem jószántából él Klaus-éknál – vágta hozzám sértettem Elena. Sejthettem volna, ismét bekapcsolt az Elena Gilbert féle „mentsük meg szegény ártatlant” lemez, és hamarosan futva rohan majd utána, hogy megbékítse.

- Persze, és te el is hiszed, hogy valakit erőszakkal magánál tart Klaus? Ne légy ostoba Elena, Klaus-nak ha kell valami vagy valaki, akkor azt elveszi, elpusztítja és megöli. A királykisasszonyok elrablása nem az ő műfaja – vágtam hozzá dühösen, majd kitéptem a karom a szorításából, mert még mindig engem fogott, holott Alice már percek óta elviharzott.

- Szerintem igazat mondott és segítségre van szüksége – felelte Elena makacsul.

- Úristen Elena, ki ne találd már, hogy most meg öngyilkos mentőakcióba kezdesz! Kis híján végleg meghaltál, nem először, hanem harmadik alkalommal! Felfogtad, amit mondtam Elena? Harmadszorra! Az utolsónál ráadásul Barbie-Klaus sikerrel is járt, mert vámpír lett belőled. Inkább becsüld meg azt, hogy az öcsém ilyen életet adott neked és ne akard felelőtlenül elpusztítani! A kiscsaj pedig, mint láttad elég erős, szóval nem hiszem, hogy túlságosan féltened kellene Klaus-éktól – vágtam hozzá dühösen, majd meg sem várva, hogy reagáljon, egyszerűen csak faképnél hagytam és kisétáltam a villából.

Ismertem jól Elena-t és tudtam, hogy a szavaim ellenére sem fog leállni és tovább fog barátkozni a boszival, vagyis megpróbál majd a pizsi-barátnője lenni Alice-nek. Nekem viszont túlságosan is gyanús volt ez az egész, és igencsak úgy tűnt, hogy nem kezdő a boszorkányság terén az új lány. És ez Klaus-ék oldalán… Túlságosan is veszélyes fegyver, szóval nem ártana, ha ismét bevetném magam és megpróbálnám kideríteni azt, hogy mit is tervez a Mikaelson família. Aztán meg, ha túl nagy a kockázat, kiiktatom a kiscsajt, úgy ahogy azt tenni szoktam.

Nos, legalább valami új, ideiglenes életcélom lett… Hamar a kocsimhoz mentem, majd bepattantam, mert sejtettem, hogy nem járhat még túl messze a kis boszi. Nem tévedtem, mert alig pár perccel később megpillantottam őt az úton.

- Elvihetlek? – kérdeztem meg tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon, miután mellé értem.

- Az ég áldjon meg Damon, mit akarsz már megint tőlem? – csattant fel mérgesen, és láttam rajta, hogy nem szándékozik beszállni az autómba.

- Gondoltam, hogy kezdhetnénk elölről a dolgot. Tudod, fához préselések és fejszétrobbantások nélkül – feleltem neki kacsintva, mire ő hitetlenül az égbe emelte a tekintetét. – Ha már itt fogsz lakni, nem jobb békében élni az ellenségeiddel? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.

- Te nem vagy az ellenségem Damon! – vágta hozzám dühösen, majd rám sem hederítve sétált tovább a kocsi mellett.

- Boszik és vámpírok… A természet rendje szerint utálják egymást. Jobban mondva a boszik rühellnek minket – feleltem neki a meghazudtolhatatlan tényt, amit minden ép eszű vámpír tudott.

- Nos, én nem ilyen boszorkány vagyok és nincs semmi bajom a vámpírokkal, vagyis sem veled, sem Elena-val és Stefan-nal sem akarok konfliktusba keveredni. Mert ha jól sejtem, Stefan is vámpír, pontosan úgy, mint ti – válaszolta nekem feszülten és tovább fixírozta maga előtt az utat.

- Belehalnál, ha beszállnál a kocsimba? – kérdeztem tőle sértetten.

- Nem szeretek autózni – felelte nekem makacsul.

- Igen, ezt mintha már említetted volna tegnap – feleltem neki szemforgatva. – De most nem vagyok részeg, és elárulom, hogy tegnap sem lett volna bajod mellettem.

- Persze, csak éppen a vérem szándékoztad lecsapolni, már ha képes lettél volna rá – vágta hozzám sértetten.

- De nem tettem, oké? Meggondoltam magam – feleltem neki békítően.

- Meggondoltad magad? – kérdezte tőlem vigyorogva. – Ne nevetess Damon, esélyed se lett volna a nyakam közelébe kerülni, hacsak nem hagyom magam – felelte nekem olyan pimasz stílusban, ami megint kezdte kikezdeni a türelmem.

- Nem is akartalak lecsapolni! – vágtam hozzá dühösen. – Legalábbis a végén már nem.

- Éljen – felelte szarkasztikusan, és továbbra sem volt hajlandó megállni vagy beülni mellém.

Mérgesen félreálltam az autóval majd kipattantam belőle és pillanatok alatt előtte termettem.

- A francba Damon, hányszor robbantsam még szét a fejed? Nem volt még elég? – kérdezte tőlem fájdalmas arccal és közben az égbe emelte a tekintetét.

- Sajnálom, oké? – feleltem neki egyszerűen, majd közelebb léptem hozzá egy lépést, a kezeimet pedig közben megadóan magam elé tartottam. – Nem fogok többet próbálkozni, rendben?

Alice döbbenten nézett rám, mint aki próbálja értelmezni a szavakat, amik elhagyták az ajkamat. Talán beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hogy igen, valóban bocsánatot kértem tőle… Ha ez kell ahhoz, hogy a közelébe férkőzzek, ám legyen. Valahogy ki kell derítenem, hogy mit terveznek, ahhoz viszont elengedhetetlen, hogy bízzon bennem.

Kíváncsian fürkészte az arcom, majd végül felengedtek a vonásai és elmosolyodott.

- Rendben Damon – szólalt meg nyugodtabb hangnemben, majd ellépett tőlem és folytatta tovább az útját. – Bocsánatkérés elfogadva – tette hozzá jobb kedvvel, de hátra se nézett rám.

- Mondd, neked mi bajod van az autókkal? – kérdeztem tőle nagyot sóhajtva, mert tudtam jól, hogy ha beszélni akarok vele, akkor megint kutyagolhatok mellette, sejtésem szerint a Mikaelson villáig.

- Szeretek minél több időt a természetben tölteni és ilyenkor tisztábban tudok gondolkodni. Az autók pedig túl zajosak és gyorsak ahhoz, hogy ezek közül bármelyik is megvalósulhasson – felelte nekem egyszerűen, mire én az égbe emeltem a tekintetem. Remek… Itt kell hagynom a kocsimat, aztán majd még baktathatok is vissza ide érte egészen a villától…

- Boszik és a természetimádatuk… Már el is felejtettem, bocs… - feleltem neki égbe emelt tekintettel, majd felzárkóztam mellé és úgy folytattuk az utat.

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy boszorkány vagyok, mert nem igazán gyakorlom a mágiát. Van erőm, de semmi több, és nem is érdekel, hogy boszorkány vagyok. Ha kell, akkor megvédem magam vele, ennyi – felelte nekem komoly arccal, de most sem nézett rám.

- Fura egy lány vagy te, az már egyszer biztos – feleltem neki összevont szemöldökkel. Tényleg nem tűnt egy pszichopata gyilkoló gépnek, aki lépten-nyomon lesi, hogy mit óhajt éppen tőle Klaus. De a látszat sokszor csal, szóval ki tudja, hogy mi a valódi céljuk.

- Ebben nem vitatkozom veled – felelte elmosolyodva, majd rám nézett. – Én is sajnálom, hogy ismét támadást kellett indítanom az agyad ellen – tette hozzá bűnbánóan.

Na jó, ez a lány tényleg nem normális. Megtámadom őt, kétszer is, amire is ő mindkétszer megvédi magát. Eztán végül még ő kér tőlem bocsánatot azért, mert védekezett?

- Tudtommal én támadtalak meg, te pedig csak védekeztél – feleltem neki értetlenül, mire ő halványan elmosolyodott.

- Csak megijedtél az ismeretlentől, nem akartál engem bántani, én pedig mégis neked támadtam. Nem szeretek senkit sem bántani, különösen ártatlanokat nem – tette hozzá olyan hangnemben, mintha csak egy étel receptjéről csevegnénk, holott a szavai ismét megkérdőjelezték bennem azt, hogy épelméjű-e egyáltalán.

- Te most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem tőle hitetlenül, majd megragadtam a karját, és magam felé fordítottam, és ezzel végre elértem azt, hogy megálltunk, ő pedig kénytelen volt rám nézni.

Csak egy baj volt ezzel a mozdulattal… Túlságosan is intimre sikerült, vagy csak én nem vettem észre eddig, hogy tényleg nagyon vonzó és csinos nő. Sőt… Tegnap már sikeresen megállapítottam, hogy igencsak tökéletes testtel és idomokkal rendelkezik, de most a kisugárzását is éreztem, ami több volt, mint kívánatos. Érdeklődve merült el a smaragd tekintet az azúrban, és hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mit akartam mondani. Gyönyörű szemei voltak, és egy pillanatig olyan volt, mintha a lelkéig látnék, és valami ekkor azt súgta, hogy tényleg nem hazudik. Ám tudtam jól, hogy a paranoiás énemet nem tudja csak úgy meggyőzni egy elbűvölő szempár.

Alice zavartan nézett rám és kíváncsian várta, hogy mit akartam mondani neki. De mit is akartam mondani? Nagyon jó kérdés. Csak néztem őt és egyre jobban vágytam arra, hogy megízleljem az ajkát és felfedezzem azt a tökéletes testet, amit a ruhái rejtettek. Kívánatos volt, igen ez volt a jó szó rá. Nőként a megtestesült tökéj volt.

- Damon? – szólalt meg Alice zavartan, majd hátrébb lépett egyet. – Mit akartál mondani? – kérdezte tőlem értetlenül.

- Azt, hogy ostobaság, hogy még te tartod magad hibásnak azért, mert megtámadtalak, neked pedig védekezned kellett – feleltem neki végül, és örültem, hogy sikerült visszaszereznem az elveszett gondolataimat és szavaimat. – Mellesleg engem még jó szándékkal sem lehet ártatlannak nevezni – tettem hozzá fejcsóválva.

- Ebben biztos vagyok Damon, de nem is ez volt a lényeg – felelte nekem elmosolyodva, majd ismét elindultunk tovább az úti célunk felé.

- Szóval? Miért költöztél a mi kis Klaus-unk birodalmába? Ezek szerint elég erős boszorkány vagy, nem hiszem, hogy nem lettél volna képes elérni azt, hogy a nagykorúságodig hátralevő két hónapot megúszd nélkülük – tettem fel neki az ezer dolláros kérdés első felét, és kíváncsian vártam a válaszát, amit reméltem, hogy meg is kapok majd.

- Nem tudtam volna elkerülni ezt, így két hónapot el kell, hogy töltsek velük – felelte keserűen Alice és tényleg kezdtem elhinni, hogy semmi kedve velük élni, mert olyan undorra ejtette ki a „velük” szót, hogy azt még én sem mondhattam volna szebben.

- Mellesleg, hogy lehetnek ők a családod? Te halandó vagy, ők meg egy 1000 éves família. Volt valami félrekufircolása az egyik szülőnek, te pedig abból a vérvonalból származol? – kérdeztem tőle kíváncsian, amivel elértem, hogy egy fáradt sóhaj szakadt ki a torkából.

- Valahogy úgy, Damon – felelte nekem egykedvűen és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs többet mondani erről a dologról. Tehát tényleg valami távoli rokonuk volt, és most valamiért hozzájuk került, ám ismerve Klaust, két hónap múlva sem fogja őt elengedni. Talán ezért utálja őket annyira és ezért ilyen reményvesztett. Vagy tényleg jó színész és valami más van a háttérben…

- Nem irigyellek – feleltem neki végül fejcsóválva és próbáltam lezárni a témát, mert úgy láttam, hogy azzal hosszú távon többet elérek majd. – Én sem szívesen élnék együtt egy ilyen öntelt, egoista hibriddel – tettem hozzá elfintorodva.

- Hibrid? – csattant fel hirtelen Alice, majd megtorpant és értetlenül a szemembe nézett. – Azt mondtad, hogy hibrid? Klaus megtörte Esther átkát? – kérdezte tőlem döbbenten, mire én értetlenül felvontam a szemöldököm. Mi köze neki az átokhoz, vagyis mit tudhat ez a kislány róla? Tényleg ennyire közeli és mély kapcsolatban van a Mikaelson-okkal?

- Igen, pár hónapja sikerrel járt. Nem tudtuk megakadályozni – feleltem neki elfintorodva, mert nem szívesen emlékeztem vissza az akkori eseményekre.

- A szemétláda! – fakadt ki dühösen Alice, majd idegesen elkezdett fel és alá járkálni. Dühösen mormogott valamit magában én pedig csak döbbenten néztem őt, mert olyan volt, mint egy kis fúria. – Nem, nem, nem – mondta hisztérikusan és egyre jobban kezdte felhúzni magát. Újra és újra megrázta a fejét, hitetlenül rám pillantott néha, de mintha fel sem fogta volna, hogy ott állok mellette. Teljesen önkívületi állapotba került és olyan volt, mint aki tényleg megbolondult. Döbbenten vettem észre, hogy az arca pillanatok alatt könnyes lett, és mire mindezt felfogtam volna, ő térdre rogyott és fájdalmasan elkezdett zokogni. Percek alatt olyan szinten a darabjaira tört, hogy még én is alig bírtam felfogni, hogy nem csalnak a szemeim, valóban teljesen kikészült. Csak sírt, hisztérikusan csóválta a fejét és megállás nélkül folytak a könnyei. Sose láttam még ehhez hasonló kiborulást senkitől és ez még engem is meglepett és megérintett… Nem tudtam volna egy percre sem megkérdőjelezni az érzéseit, mert minden rá volt írva az arcára.

Óvatosan közelebb léptem hozzá, majd lassan letérdeltem elé.

- Alice – szólaltam meg halkan, mire ő olyan ijedten kapta rám a tekintetét, mintha a semmiből termettem volna előtte és épp halálra akartam volna rémiszteni őt. Az a szempár… A máskor csillogó smaragd most vörösen, felduzzadva nézett vissza rám, és olyan mérhetetlen fájdalom és reménytelenség ült benne, hogy az még az én összetört szívem is megérintette. Szenved, tagadhatatlanul szenved és kikészült. A könnyei tovább folytak, de nem szólalt meg, csak nézett rám, üveges tekintettel és szerintem el se jutott a tudatáig, hogy ott térdelek előtte. Óvatosan hozzáértem a vállához, de nem tett semmit. Nem kezdte el újra szétrobbantani a fejem, így végül bátran megragadtam őt és ölbe vettem. Nem szólt semmit, nem nézett rám, talán fel sem fogta azt, hogy elindultam vele vissza az autómhoz. Ott is hagyhattam volna őt egyedül, összetörve az út szélén, de valamiért nem akartam ezt tenni vele, mert hirtelen úgy tűnt, hogy segítségre szorul. Talán nem lesz abból túl nagy baj, ha most kivételesen hallgatok Elena-ra.

Amikor visszaértünk az autómhoz, ő még mindig változatlanul feküdt a karomban. Az arca szoborszerűen merev volt, a könnyei viszont továbbra is megállás nélkül folytak. Lassan elkezdett remegni is, és kezdtem azt hinni, hogy ha így folytatja, akkor elájul vagy rosszul lesz. Mint egy marionett bábú, úgy viselkedett… Semelyik tagját sem mozdította meg, szó szerint nekem kellett beültetnem őt az anyósülésre. Miután elindultunk, akkor sem mondott semmit. Csak halkan sírt és meredten nézte az utat, bár szerintem semmit sem fogott fel belőle. Így érkeztünk vissza a Salvatore vendégházba, ahol ugyanez a jelenet játszódott le, csak visszafelé: alig bírtam úgy kivenni őt az autóból, hogy közben ne sérüljön meg, mert most sem volt hajlandó segíteni vagy megmozdulni. Amikor viszont ismét a karomban volt, a fejét ernyedten a mellkasomra hajtotta, én pedig tisztán éreztem a szaggatott légzését. Mint akit a mészárszékre visznek… Teljesen olyan érzésem volt, ahogy ránéztem, mert ennyi fájdalmat és keserűséget még sosem láttam egy emberben összpontosulni.

Lassan beléptünk a házba, ahol sejtettem, hogy egy kedves kis fogadóbizottságba ütközöm majd.

- Úristen, Alice! – pattant fel ijedten Elena a kanapéról, és fél pillanat múlva már előttünk állt és aggódva nézett az újdonsült barátnőjére, vagy nem is tudom én, hogy mire.

- Mi történt? Mit csináltál vele? – szólalt meg a másik díszpinty Stefan személyében, majd ő is csatlakozott hozzánk, és közben az arcára varázsolta az aggódó fejet, amit minden emberi lény sikkantása után képes volt felölteni.

- Köszönöm kedvességed drága öcsém, mint látod épp most véreztettem ki, de aztán úgy gondoltam, hogy inkább hazahozom ágyasnak, mintsem hagyjam kárba veszni, és kihajítsam az első bokorba, amit találok – vágtam hozzá dühösen, majd rájuk sem hederítve megkerültem őket és felmentem Alice-szel az emeletre. Bevittem őt egy üres hálószobába, ami történetesen pont az enyém mellett volt. Lefektettem az ágyra, de ő még ekkor sem reagált semmire sem. Csendben folytak a könnyei és egyre biztosabb voltam abban, hogy sokkot kapott, vagy valami trauma érte. Csak tudnám, hogy mégis mi ütött belé és mi zaklatta fel ennyire! Mielőtt kiborult volna, Klaus átkáról beszéltünk, és ekkor valami elszakadhatott benne. De hogy mi…

- Hoztam neki teát – szólalt meg mögöttem Elena csendesen, majd letette a gőzölgő bögrét az éjjeliszekrényre és aggódva Alice-re nézett. – Ne haragudj Stefan-ra, nem úgy gondolta… - kezdte volna ismét az öcsém mentegetését, amivel csak azt érte el, hogy iszonyatosan felment bennem a pumpa.

- Ó dehogyisnem Elena, pontosan úgy értette, ahogy mondta – vágtam hozzá dühösen. – A szentfazék, kétszínű öcsém pontosan úgy értette minden szavát, ahogy azt hallhattad te is és én is.

Elena bűnbánóan lehajtotta a fejét, majd ismét az ágyban fekvő, immár alvó boszorkányra nézett. Azt hiszem, hogy tényleg alaposan kiütötte magát.

- Mi történt? – kérdezte Elena halkan.

- Fogalmam sincs Elena – feleltem neki immár nyugodtabb hangnemben, és elgondolkozva. – Egyszer csak kiborult, és addig heccelte magát, míg szó szerint össze nem rogyott az út szélén.

- Sétáltatok? – kérdezte Elena felvont szemöldökkel és döbbenten.

- Nem volt hajlandó beszállni abba a nyamvadt kocsiba, így odáig vissza kellett őt cipelnem – feleltem neki mogorván.

- Nem hagytad őt ott – felelte nekem Elena elmosolyodva.

- Nem, képzeld nem hagytam ott, mert ahogy korábban kifejtetted, látszólag segítségre szorult – vágtam hozzá dühösen, majd az ajtó felé léptem egyet.

- Szóval beismered, hogy igazam volt? – kérdezte tőlem mosolyogva Elena.

- Nem Elena, nem volt igazad. De abban a helyzetben, ha otthagytam volna, akkor talán még az útra is képes lett volna eszét vesztve kibotorkálni, és akkor elütteti magát. Kösz szépen, de nekem nem hiányzik, hogy utána rajtam keresse Klaus a kis üdvöskéjét – vágtam hozzá keserűen, majd hátat fordítottam neki, mert nem szándékoztam több szót pazarolni a magyarázkodásra. Ez a nap így is elég zsúfolt volt már, és köszönöm szépen, de több izgalmat már nem kértem bele. 

Következő rész