Mióta Isobel hazatért, naphosszat
csak a dolgozószobájában volt és szinte ki se tette a lábát a helyiségből. A
gyerekei két napig nyúzták őt, de végül ők is megunták a teljes letargiában
lévő édesanyjuk piszkálását. Látták, hogy Isobel szomorú, de jobban
megrémítette őket az, hogy az édesanyjuk teljesen megszállott lett, így hamar
feladták.
Isobel körül a boszorkánykönyvek
halmokban álltak és mind arra vártak, hogy ítéletet mondjon felettük: a
hasznára válnak majd, vagy nem. A legtöbbet Bonnie-tól kapta, és mivel a
lánynak már nem volt rájuk szüksége, úgy gondolta, hogy most már az ő családjuk
tulajdona lesz. Emiatt sem bánt túl óvatosan velük. Kapkodott, és amint
feleslegesnek talált egy könyvet, hanyagul a sarokba hajította.
Azóta nem hullajtott egy könnyet
sem, mióta Bonnie hazahozta őt és este sírva elmesélt mindent Nate-nek. A férje
türelmes és megértő volt vele, de ahogy teltek a napok és a hetek, egyre
sűrűbbek lettek köztük a viták. Isobel teljesen elhanyagolta őt és a gyerekeket,
nem főzött rájuk és a házimunkából sem vette ki a részét. A gyerekek is érezték
a változást, és egy idő után már Nate sem tudta türtőztetni magát. Isobel
mindig csak legyintve elhajtotta őt, Nate pedig reménytelenül tekintett a
feleségére, és végül újra és újra egyedül tért nyugovóra a gyerekekkel.
*
Isobel szemei karikásak voltak
már a sok ébrenléttől, és hiába korán reggel volt már, úgy nézett ki, mint aki
hetek óta nem aludt. Nagyjából igaz is volt ez, mert már közel egy hónap telt
el Elenáék halála óta, és éjszakánként alig aludt néhány órát a kanapén.
Álmosan lapozgatta a könyvet, ami
épp a kezében volt, amikor hirtelen felegyenesedett a kanapén és tágra nyílt szemekkel
olvasott tovább. Az arca szép lassan holtból élőre vált, és miközben egy óriási
mosoly jelent meg az arcán, a szemei könnybe lábadtak.
Azonnal a telefonjáért nyúlt és
tárcsázott.
- Bonnie! Itt Isobel. Megvan! –
hadarta röviden és teljesen felvillanyozva.
- Isobel? Szia! Mi van meg? –
kérdezte álmosan Bonnie a vonal másik végén.
- Tudom, hogy mit rontottam el
Bonnie! – mondta Isobel teljesen magán kívül.
- Tessék? – kérdezte értetlenül
Bonnie.
- Helyre fogom hozni Bonnie, de
kérlek gyere el értem. Túl ideges és izgatott vagyok most ahhoz, hogy vezessek.
- Öhm, jól van. Elmegyek érted,
bár nem értem miért – felelte értetlenül Bonnie és közben nagyot ásított a
vonal másik végén.
- Visszahozom őket, nem érted? –
mondta szinte kiabálva örömében Isobel. – Mindüket! Nem haltak meg Bonnie! Csak
nem vettünk észre valamit.
- Hogy mi? – csattant fel
döbbenten Bonnie.
- Jól hallottad, de ezt majd
elmondom részletesen az autóban. Most siess! – felelte Isobel izgatottan, majd
kinyomta a telefont.
Azonnal felpattant a kanapéról,
kirontott a dolgozószobából, majd felviharzott az emeletre.
- Gyerekek ébresztő! – harsogta
amikor benyitott a fia és a lánya szobájába. Ezután a Nate-tel közös hálójukba
ment. – Sikerült Nate, megcsináltam! Megvan! – kiabálta örömittasan Isobel,
majd gyorsan a férjéhez lépett és megcsókolta.
- Mi van meg? – kérdezte álmosan
Nate, amikor Isobelre nézett.
- Anya, mi történt? – kérdezte
Christopher a szemeit dörzsölve, amikor belépett a szobába.
- Hamarosan megismeritek a
nővéretek – mondta Isobel mosolyogva, majd végigsimított a gyerekei arcán.
Julie ilyedten az apjára nézett,
majd mintha Isobel jelen sem lenne, megkérdezte.
- Apa! Anya most megőrült, ugye?
– kérdezte félszegen, majd egy apró könnycsepp jelent meg a szemében.
- Dehogy őrültem meg kicsim –
felelte Isobel mosolyogva, majd pillanatok alatt felkapta Julie-t és egy
hatalmas puszit nyomott az arcára. – Ne aggódjatok kicsim, anya jól van –
felelte kedvesen, majd végigsimított a mellette álló fia arcán.
- De azt mondtad van egy nővérünk
– felelte értetlenül Christopher. – De nekem nincs nővérem, csak a kishúgom,
Julie – tette hozzá sírós hangon Christopher.
Isobel letette Julie-t a földre,
majd letérdelt a gyerekei elé és úgy folytatta.
- Még nem volt alkalmam elmondani
ezt nektek – kezdte Isobel félve, majd sóhajtott és folytatta. - Van egy
nővérkétek, akivel a megszületése óta csak nemrég találkoztam. Nagyon szomorú
voltam, amikor elvették őt tőlem, de most visszakaptam őt – felelte könnyes
szemmel Isobel. – Most bajban van és el kell mennem, hogy segítsek neki. Ugye
megértitek drágáim?
- Igen anya, mentsd meg a nővérkémet
– felelte pityeregve Julie. – És hozd haza, hadd mutassam meg neki a babáimat.
Biztosan szeretni fogja őket és játszani fog majd vele ő is. De én nem sajnálom
tőle, mert a nővérkém.
Isobel könnyei kicsordultak, majd
megölelte a gyerekeit.
- Igen, biztosan szeretni fogja
őket és titeket is – felelte halkan Isobel.
Ekkor hirtelen dudaszó
hallatszott a ház elől, mire Isobel még egy puszit nyomott a gyerekei arcára,
majd felállt, megtörölte az arcát és Nate-hez lépett.
- Mennem kell, Bonnie megjött –
felelte elmosolyodva és csillogó szemekkel. Leült Nate mellé az ágyra és
bűnbánóan a férjére nézett. – Nem kérem, hogy érts meg, de muszáj voltam minden
erőmet abba fektetni, hogy megmentsem őket. Sajnálom, hogy elhanyagoltalak
titeket.
Nate kedvesen elmosolyodott, majd
megsimogatta Isobel arcát és finoman megcsókolta.
- Ilyen egy igazi édesanya –
felelte mosolyogva Nate. – Ezért szeretlek ennyire.
- Köszönöm – felelete könnyes
szemmel Isobel, majd átölelte Nate-et. – Hamarosan visszajövök.
- Rendben, menj csak – felelte
kedvesen Nate, mire Isobel elmosolyodott, majd felkelt az ágyról és a szobából
kifelé menet egy puszit adott Christopher-nek és Julie-nak.
Mielőtt kiviharzott volna a
házból, még gyorsan bement a dolgozószobájába, felkapta a táskáját és a kincset
érő könyvet, majd kisietett Bonnie-hoz az autóba.
- Ez gyors volt – mondta
elmosolyodva, amikor beszállt Bonnie mellé.
- 180 km/órás száguldással ne
csodáld – felelte Bonnie feszülten, majd türelmetlenül Isobelre nézett. – Mit
találtál?
- Csak egy apró, bosszantó,
mondhatni apró betűs részt, amit igen gondosan elrejtettek mindenki elől, aki
ezt a varázslatot el akarta végezni – mondta Isobel olyan hangsúllyal, mintha
Bonnie-nak is tökéletesen tisztában kellet volna lennie ezzel.
- Tehát nem mi szúrtuk el a
dolgokat? – kérdezte Bonnie döbbenten.
- Nem – felelte határozottan
Isobel. – A boszorkány, aki létrehozta ezt a varázslatot, rájött, hogy mennyire
veszélyes is, ezért nem akarta az útókor számára alkalmazható formában
hátrahagyni. De túl hiú volt, és nem bírta megállni, hogy leírja máshová a
varázslat befejezéséhez szükséges igézetet. A varázslat még nincs befejezve,
ezért nem keltek életre Elenáék.
- Tessék? – fakadt ki Bonnie
elhűlve. – Azt akarod mondani, hogy annyi történt, hogy nem fejezted be a varázslatot?
- Pontosan – felelete
elmosolyodva Isobel, majd Bonnie-ra nézett és elnevette magát. – Ritka
bosszantóak tudnak lenni ezek a boszorkányok, nemde?
- Ahogy mondod – felelte Bonnie
elmosolyodva, majd a következő pillanatban türelmetlenül a gázra taposott, és
már száguldottak is vissza Mystic Falls felé.
*
Amint leparkolt Isobel és Bonnie
a Salvatore kriptánál, gyors tempóban igyekeztek a sírba bejutni, majd
pillanatok múlva már a négy holttestnek otthont adó helyiségben voltak.
- Látod Bonnie, erről beszéltem –
mondta Iosbel mosolyogva, amikor a sírokon fekvő négy testre nézett. – Közel
egy hónapja, hogy meghaltak, de a testüknek semmi baja. Azt mondtam akkor
neked, hogy olyan, mintha csak aludnának.
- Fogalmam sem volt arról, hogy
igazad lehet - felelte Bonnie, majd döbbenten Elenához sétált és végigsimított
az arcán. – A teste hideg, de látszólag semmi baja nincsen.
- Pontosan – mondta
felvillanyozva Isobel. – Reggel a könyvben megtaláltam a magyarázatot erre az
egészre.
- Tehát? Csak alszanak? – kérdezte
értetlenül Bonnie.
- Nem. Valóban meghaltak mind, de
ezzel a varázslattal négyük életerejét összekötöttem. Most csak annyit kell
tennem, hogy visszahívom a testükbe az életerejüket adók lelkét, és akkor Damon
és Elijah visszatérnek a túlvilágról.
- De mi lesz Elenával és
Katherine-nel? – kérdezte döbbenten Bonnie.
- Az ő lelkük jelenleg csapdába
esve kering valahol az élők és a holtak világa között, mert emberként haltak
meg, de mégis ide van láncolva a lelkük. Damon és Elijah feladata lesz visszahozni
őket az élők közé.
- Vissza? De hogy? – kérdezte
értetlenül Bonnie.
- Mindjárt meglátod – felelte
Isobel elmosolyodva, majd a következő pillanatban letette egy sírra a könyvet
és mély levegőt véve kinyitotta. Fellapozta ott, ahol reggel a varázslat befejezésére
bukkant, majd lassan, érthetően elkezdte felolvasni a latin szöveget újra és
újra.
*
Damonnak fogalma sem volt arról,
hogy mióta ül az óceánparton és bámulja a háborgó vizet. Már egyáltalán nem
volt furcsa neki ez az új létforma. Soha nem volt éhes, nem volt semmilyen
testi szükséglete, csak egyszerűen létezett. Elveszett álmokkal és vágyakkal a
szívében, amiket soha nem válthat valóra. Nem akart magának társaságot, és egy
természetfeletti holtat se tudott volna mondani, akivel most szívesen lenne.
Egyszerűen csak egyedül akart lenni, magányosan, bármiféle társaság nélkül. Még
az élőkkel sem akart foglalkozni. Nem érdekelte senki sem Mystic Falls-ban, így
soha nem is akart többet visszatérni a városba. Csak a borús óceánparton akart
lenni az idők végezetéig, és úgy érezte, valóban már egy örökkévalóság óta a
parton ül a homokban.
Hirtelen viszont furcsa érzés
kerítette hatalmába, és úgy tűnt, mintha valaki erővel össze akarná szorítani a
mellkasát. Zihálva levegő után kapott, mintha egy holtnak szüksége lenne
levegőre, de semmit sem segített rajta. Egyre rosszabbul érezte magát, és nem
tudott ellene mit tenni. Úgy érezte, mintha valami elemi erővel préselné össze az
egész testét, és közben a világ kezdett elhomályosulni előtte, majd végül
minden teljesen elsötétedett.
*
Eközben Elijah is még mindig
Bulgária néptelen tájait rótta és időről időre visszatért a romos kis
kastélyhoz, ahol megismerte Katherine-t. Fogalma sem volt arról, hogy Damon is
ugyanúgy egyedül és magányosan tengeti a napjait mint ő, egészen azóta, hogy
különváltak Mystic Falls-ban azon a bizonyos napon. Teljesen céltalanul
bolyongott az országban, és úgy érezte, míg létezik, ezt lesz csak képes
csinálni. Nem érdekelte már semmi és senki. Nem akarta a még életben maradottak
életét figyelemmel kísérni, nem érdekelték a testvérei, és Damonnal sem akart
találkozni. Tudta, hogy dühös rá a férfi, és úgy érezte, hogy okkal. Ha másképp
csinált volna bizonyos dolgokat, akkor nem ez történik, és talán máig életben
lennének mind a négyen.
Az idő múlását ő sem érzékelte.
Ha megkérdezték volna tőle, hogy mióta halott, biztosan azt felelte volna, hogy
már több éve. Ő legalábbis ezt érezte…
Nagyot sóhajtva vette be magát az
egyik erdőbe, de alig pár lépés után a mellkasához kapott, és hirtelen a földre
rogyott. Hangosan zihált és próbált levegő után kapni, de akármennyire is próbálkozott,
annál jobban fájt mindene. Úgy érezte, hogy a saját teste készül megölni őt,
mert olyan volt, mintha egész lényét egyre erősebben préselnék össze. Egyre
csak homályosult előtte a világ, míg végül minden elsötétült előtte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése