3. Novella: Egy új világ - 1. fejezet

Ez a rövidke oneshot, egy kétrészes kis mininovella első fejezete. Amit tudni kell róla, az az, hogy Elena szemszögéből íródott és a sorozat történéseit tekintve, ez a harmadik évad után játszódik, amikor is Elena vámpírrá vált. Ez egy alternatív folytatás, vagy nevezhetnénk röviden NÉF-nek is. :) (Negyedik Évad Fanfiction, mini változat.)

Szóval igen, megszületett egy kis történet, amit most megosztok veletek. Ez nem azt jelenti, hogy a Kötelékek nem folytatódik. Terveim szerint, amint az oldalon látható ezzel kapcsolatos szavazás véget ér három hét múlva, érkezik a Kötelékek következő fejezete. Már elkészült az első, szóval nem kell aggódni, jönni fog a folytatás, csak még nincs kész minden. De addig is örömmel osztom meg veletek ezt a kis történetet. Látom sokan visszatértetek az oldalra és szavaztok is, szóval kérlek titeket, akinek véleménye is van, az ne tartsa magában. Egy hét múlva hozom a folytatást, ami természetesen 18+-os rész lesz, sokatok örömére. :) Elég hosszú fejezet ez is és a 2., a befejező is, de remélem tetszeni fog nektek ez a kis szösszenet. :) Jó szórakozást, és jövőhéten hozom a következőt. :)

Morwen

*********************************************

Ennél a pokolban is jobb lenne!

 

A holdfény gyengéden világította be a szobámat, de nem mintha ez kicsit is zavart volna a tökéletes látásban. Meredten körülnéztem, és akármennyire is vártam, még mindig kristálytisztán láttam a szobám összes szegletében minden apró tárgyat, mintha verőfényes napsütésben kémlelnék körbe. A helyiség ellenkező végében volt az íróasztalom, rajta egy apró kerámia babával, aminek a pár milliméteres festett gombjait is tökéletesen ki tudtam venni.

Furcsa… Még mindig nagyon furcsa ez az új élet. Hiába eltelt már egy hónap azóta az este óta, még mindig nem szoktam meg a változásokat. Változások, amik egy életre szólnak. Tökéletes látás, szaglás, hallás és ízlelés. Ízlelés… Igen, vér! Most már ez is az életem szerves része. Lassan pedig ideje lenne ennem is. Caroline szerint nem jó túl sokáig koplalni, mert annak végzetes következményei lehetnek. Már bánom, hogy nem hallgattam rá a legelején. Akkor a mérlegem egy gyönyörűséges nulla lenne. Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a szempárt, ami könyörögve nézett rám az utolsó pillanataiban, mielőtt még a lelke visszavonhatatlanul távozott volna a testéből. Az utolsó csepp vérével együtt, amit én önző módon elvettem tőle… Vajon volt családja? Hiába csak egy átutazó turista volt, aki balszerencséjére épp Mystic Falls-ban pihent meg, akkor is egy ember volt, akit valakik vártak haza. Bárcsak Damon időben érkezett volna… Igaza volt, akármennyire is fáj bevallanom, ezúttal neki volt igaza, és persze Caroline-nak is. Az emberi vér az, amire szükségünk van, de hogy megkapjuk, nem feltétlen kell ölni érte. A vértől ráadásul erősebbnek érzem magam, ami ennyi vámpír társaságában nagyon fontos és nem mellőzhető tényező. Rebekah még mindig pikkel rám, hiába vehetné elégtételnek azt, hogy megölt engem, és kis híján Matt-et. És Klaus… Neki pedig már nem érdeke életben tartania engem, tehát nem is óhajtja féken tartani a húgát. De nem mintha meg tudnám védeni magam tőlük, hisz sokkal gyengébb vagyok minden vámpírnál, aki jelenleg Mystic Fallsban él. De meg kell próbálnom életben maradni, mert vannak még emberek, akik számítanak rám, és akiket meg kell óvnom a sok természetfelettitől, amik körülveszik őket. Jeremy és Matt... Egyszer pedig talán Bonnie-nak is szüksége lehet rám. Nem hagyhatom őket cserben, vigyáznom kell rájuk. Hisz végül miattuk döntöttem az átváltozás befejezése mellett. Bár abban nem vagyok biztos, hogy Bonnie is ezt szerette volna… Még egy vámpír a környezetében, amire semmi szüksége nem volt! Az anyja és a barátja, Caroline vámpír, Tyler vérfarkas és akárhogy is vesszük, ma már Stefan és Damon is jó barátja, de ők sem éppen emberek. Aztán pedig ott van a kedvenc tanárunk és szerető családtagunk Alaric, aki szintén vámpírként halt meg. És Jenna… John… Aki az apám volt… És Vicki… No meg persze Anna, hisz végül ő is mellettünk állt. Szóval akár meg is szokhattuk volna mindannyian a sok természetfelettit a családunkban és a barátaink közt, de akkor sem hiányzott Bonnie-nak még egy vámpír. Hiába én az ő oldalán állok és ha mondhatok ilyet, a jó vámpírok táborát erősítem… Számít ez? Egy jó vámpír? Létezik egyáltalán ilyen? Ki tudja, talán Esthernek volt igaza: minden vámpír romlott és velejéig gonosz, nincs kivétel. Pusztulniuk kell, mert már maga a létezésük is bűn. Lehet, hogy igaza van, viszont ezt a bűnt ő követte el és nem pusztíthat ki egy kerek évezred után egy egész fajt, még akkor sem ha a többségük gyilkos. Ehhez már nincs joga. Így vagy úgy, de a vámpírok is a világ részei. Ennyi erővel kipusztíthatnánk olyan ragadozó állatfajokat is, akik más állatok életére törnek a puszta életben maradásuk miatt. Az emberek és a vámpírok miért lennének mások? Miért ne lenne joguk a vámpíroknak is az élethez? Azért mert titokban élnek, az nem jelenti azt, hogy nincs keresnivalójuk a Földön. Ha az emberek megismernék a fajunkat, biztos Esther mellé állnának, de ez logikus döntés lenne. A világ egyik csúcsragadozója az ember, nehezen viselné el, hogy van nála erősebb, aki bármikor a porba taszíthatná mindüket.

Hm… Érdekes a másik oldalról szemlélni a létet. Eddig is védtem a vámpírokat, mármint a jókat, de most már jobban meg is értem őket. Vagy csak részrehajló lennék? Remélem nem…

Mióta vámpír lettem az életem bonyolultabb lett, mint volt. Ez is az egyik következménye az új létnek. Ki hitte volna? Azt hittem minden egyszerűbb lesz, de nem így lett. Klaus-szal ezután se lett egyikünk sem puszipajtás, Rebekah még mindig holtan akar és a két hozzám közel álló embernek, Jeremy-nek és Mattnak is nehéz ezt megemésztenie. A szerelmi életem sem lett egyszerűbb, sőt!

Mély levegőt vettem, majd odasétáltam az ágyamhoz és leültem a szélére. Remek, már megint itt tartok… De akármennyire is szeretném, még mindig nem jutottam előrébb, pedig nagyon jó lenne! Ha már öröklétre lettem kárhoztatva, igazán jó lenne boldogan eltölteni a hátralévő pár száz, vagy ezer évemet. De nem megy… Az átváltozással valami új dolog is az életem része lett, amiket nem hagyhattam csak úgy figyelmen kívül… Elfeledett emlékek. Jobban mondva elfeledett szerelmi vallomások és hozzájuk kapcsolódó felkavaró érzések. Érzések, amikről fogalmam sem volt, hogy mindvégig az életem részei voltak. Ezek mindent megváltoztattak bennem és ma már tisztán látom és tudom, hogy mit éreztem és mit érzek a mai napig. De hiába töröm a fejem, hogy Damonnak miért kellett annyiszor elfeledtetnie ezeket velem, nem találok rájuk reális választ. Ha nem teszi meg… Akkor talán már rég együtt lennénk... És talán még mindig ember lennék. De jó lenne az? Így kellett volna lennie? Már késő a válaszokat kutatnom erre a kérdésre. Így történt, és ma itt tartunk. Ő ott, én itt, hiába szeretem őt, jobban mint bárkit valaha az életben. Hiányzik és fáj érte a szívem, és folyton csak rá tudok gondolni. Egyszerűen őrjítő! De ő mégsem enged magához közel és még beszélni sem tudtam vele azóta… Rideg és elutasító. Én pedig képtelen vagyok átlátni rajta!

Mérgesen felpattantam és elkezdtem fel alá járkálni a szobámban. Szerelem?! Mégis kinek kell az, csak bonyolódik tőle az élet! De nélküle… Borzasztó a lét minden pillanata.

Mély levegőt vettem, majd igyekeztem teljesen lenyugodni és el akartam terelni a gondolataimat. Nem rágódhatok folyton Damonon. Nem tehetem!

Úgy döntöttem, hogy ezúttal Jeremyvel verem ki a fejemből őt. Halkan átsétáltam a szobájába, hogy gyorsan eltereljem a gondolataimat Damonról. Mikor benyitottam, közelebb sétáltam az ágyához és csendben figyeltem őt. Nagyon mélyen aludt és közben magához ölelte a párnáját. Annyira aranyos volt így! Önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra. Ha tudná mennyire szeretem őt és bármit megtennék azért, hogy neki megadasson a normális élet. Lehetséges lehet ez még? Halott szellembarátnőkkel és boszorkány exekkel? Aligha… A legutóbbi emlékezettörlésnek pedig nem lettek túl fényes eredményei.

Óvatosan kisétáltam a szobából és úgy döntöttem, hogy most már tényleg nekilátok a kései vacsorámnak. Lementem a konyhába és céltudatosan indultam az életem forrásáért... Furcsa volt a vérrel teli hűtőszekrény látványa, még mindig nem szoktam meg ezt. Pedig ideje lenne.

Kivettem végül egy tasak vért, majd lehuppantam a kanapéra. Mély levegő és vacsora. Ahogy belekortyoltam a vérbe, rádöbbentem, hogy ma már mennyire nem zavar a fémes íze és szaga. Sőt, kifejezetten bódít és jól esik. Úgy éreztem, hogy új energiával tölt fel és új reményeket táplál belém. Ha már örök életemre a vámpírlét lett a sorsom, akkor mint az előbb elmélkedtem erről, valóban meg kell próbálnom kihozni belőle a legjobbat. Úgy értem, mi értelme az öröklétnek, ha nem lehet boldog az ember lánya, jobban mondva a vámpír? Igazam van, nem adhatom csak úgy fel! A Stefan-hajó elúszott, amit nem is igazán bánok ma már. Igaza volt és megkönnyítette a dolgom, hogy nem nekem kellett döntenem: nem voltunk egymáshoz valóak. Most már legalábbis biztos nem. Eleinte furcsa volt Caroline-nal látni, de mi tagadás, összeillenek. Tyler pedig… Azt hiszem végleg elvesztette az esélyeit akkor, amikor Klaus-szal békésen megosztotta a testét, és Caroline-nak egyikük sem óhajtott eme apróságról említést tenni. Pedig eleinte, hogy sajnáltuk szegény Tylert és aggódtunk érte! De az, amit ők ketten műveltek Caroline-nal… Arra nincs bocsánat. Stefan pedig… Ő Stefan. A vámpírrá válásom mindent megváltoztatott. Nem csak a Damonnal kapcsolatos emlékeim felszínre törése változtatott az iránta való érzéseimen. Most már tisztán láttam, hogy a mi szerelmünk egyszerűen véget ért, de már mi sem tudtuk, hogy mikor. Mintha már hónapokkal ezelőtt más irányba tartottunk volna mindketten. Az érzések pedig elmúltak, és helyette más valaki lépett akaratomon kívül a szívembe. De már nem bánom, örülök, hogy ő és Caroline összemelegedtek és együtt biztosan boldogok lesznek.

Egy pillanat, miért megint más szerelmi életével foglalkozok? Felnőttek már, mind meg tudják oldani a dolgaikat. Ideje lenne, hogy a saját gondjaimmal foglalkozzak. Hiába tudom most már, hogy eszeveszetten odavagyok Damonért, ő rám sem hederít. De miért?! Létezik az, hogy csak emberként lettem volna jó számára? Kötve hiszem. De akkor mi állhat az elutasító magatartása mögött? Ki tudja… Sose volt az a típus, aki csak úgy elmondta, hogy mit érez, vagy gondol. Érdekes módon viszont ezt is szeretem benne, még ha jelen helyzetben ezzel az agyamra is megy.

Voilá! Már megint Damon! Már megint Damonon jár az eszem és akármit csinálok, nem tudom kiverni őt a fejemből. Unom már, hogy a nap 99%-ában rá gondolok, de vele előre nem jutok. Akárhányszor megpróbáltam beszélni vele, akkor vagy részeg volt, vagy rideg és tapló. Persze én meg azonnal felkaptam emiatt a vizet, és faképnél hagytam őt. Pedig nem kellett volna. De így viszont nem jutok soha előre, csak kínzom magam nap-nap után. Ebből elég! Most már tényleg pontot teszek a dolgok végére! Utánajárok, hogy mi baja velem, hogy miért törölte ki a sok-sok vele kapcsolatos emléket, és végül, de nem utolsó sorban, miért ilyen távolságtartó velem? Mi lett az érzéseivel? Összeszorult a torkom, ahogy felmerült bennem az a lehetőség, hogy ő esetleg túllépett rajtam. Nem, nem lehet… Vagy mégis? A francba is, ideje ezt tisztáznom vele, különben megőrülök!

Villámgyorsan felpattantam a kanapéról és mire észbe kaptam, már a Salvatore villa felé száguldottam. Bíztam abban, hogy ezúttal Damont a józan, de rideg és tapló valójában csípem el, mert részegen nem sokra mennék vele.

Olyan hamar a villához értem, hogy az még engem is megdöbbentett. Nem mintha betartottam volna a városban a sebességkorlátot, de vámpírként jobban bíztam a reflexeimben és tudtam, hogy nem okoznék balesetet. Hamar kiszálltam a kocsiból és a bejárat felé igyekezve magamban titkon örültem annak, hogy Stefan eltűnt egy ideje. Úgy gondolták Caroline-nal, hogy környezetváltozásra van szükségük és távol akarnak lenni a fájó múltjuktól. Most hogy tudom mennyire is tökéletes a vámpírhallás, nem igazán örülnék egy hallgatózó harmadik fülpárnak.

Miután az ajtóhoz értem kopogás nélkül beléptem és a dolgozószoba felé vettem az irányt. Hála a most jól jövő remek hallásnak, tudtam, hogy Damon ott tartózkodik.

- Isten hozott! – mondta savanykásan és széttárt karokkal, mintha épp a kedvenc ellenségét köszöntené. Remek, józan, de bunkó! Csak tudjak jelen pillanatban nyugodt maradni és ne hagyjam azonnal faképnél!

- Üdv neked is! – köszöntem a lehető legjobb modoromban, amit magamra tudtam erőltetni. Bár vámpírként ő tisztán hallhatta a hangomon, hogy mennyire nehéz volt higgadtan köszöntenem őt… Ennek jeléül egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében, majd elégedetten hátat fordított nekem, és a bárpult felé indult.

Na nem! Azt már nem! Dühösen előtte termettem és még mielőtt a whisky-s üvegért nyúlt volna ráförmedtem.

- Azt már nem! Most az egyszer józan maradsz és meghallgatsz!

- Juj, valaki nagyon morcos – mondta felhúzott szemöldökkel és gúnyos arccal. – Bocsi szivi, de akkor ehhez inni kell. Tudod, hiszti-ellenszer – tette hozzá vigyorogva, amivel csak azt érte el, hogy belül majd felrobbantam. Mellettem átnyúlt az üvegért, és esküdni mertem volna, hogy közben direkt ért lágyan a derekamhoz és szerintem a lehelete sem véletlen csiklandozta végig a nyakamat. A vér hirtelen elkezdett száguldozni az ereimben és hallottam a mellkasomban dübörgő szívemet. De ezek szerint ő is hallotta… Minden bizonnyal, mert amint elhajolt mellőlem egy elégedett vigyor ült ki az arcára. De mégis mit művel?! Játszadozik? Vagy csak ennyire jól esik büntetnie engem? Ezek szerint nagyon is jól tudja, hogy őt akarom…

- Ne legyél ilyen mogorva, inkább igyál te is – mondta vigyorogva és közben telitöltött két poharat. Egy szempillantás alatt mellette termettem és kivertem a kezéből az üveget, és a poharakat is a szoba másik végébe küldtem egy laza mozdulattal. – Ejnye, nem vagy szomjas? – kérdezte tettetett csalódottsággal.

- Damon, miért nem vagy hajlandó beszélni velem? – csattantam fel mérgesen és próbáltam a lényegre térni. Ezúttal higgadtnak kell maradnom és nem mehetek el anélkül, hogy ezt meg nem beszéltük volna. – Kerülsz engem – tettem hozzá immár nyugodtabban a tényt, amit meg sem cáfolhatott.

- Én nem látom, hogy kerülgetnélek – mondta tetetett csodálkozással. – Még mindig itt állok és nem körbesétálgatlak. És szerintem most is beszélgetünk – mondta fejcsóválva, de végül az elégedett vigyort nem tudta visszafojtani, és kiült a szája szélére, amikor látta, hogy megint kezdek dühbe gurulni.

- Hihetetlen vagy! – csattantam föl mérgesen és hátat fordítva neki lehuppantam a kanapéra.

- Tudom – felelte egy féloldalas mosollyal az arcán, ami akármennyire is dühített, vonzott is benne és most sem volt hatástalan rám.

Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem és döntöttem. Nem adom fel! A saját utamon nem tudok vele dűlőre jutni, mással kell próbálkoznom. Kockázatos, nem jellemző rám, de vele már nincs más lehetőségem. Játékra fel! A saját eszközeit fogom felhasználni ellene. Hiszen férfiból van ő is… És ha valóban nem kellek már neki, akkor ezzel végre ez is ki fog derülni.

Kinyitottam a szemem, majd egyenesen ránéztem. Ő még mindig elégedetten ácsorgott a bárpult mellett, ezúttal már egy poharat tartva a kezében. Pillanatok alatt kiürítette a tartalmát, majd tetetett bűntudattal az arcán rám nézett.

- Hopsz! Nem sikerült az anti-alkoholizáló Miss Gilbert-féle program – tette hozzá vigyorogva.

Legnagyobb döbbenetére elmosolyodtam, és felkelve a kanapéról felé indultam.

- Nem, valóban nem – feleltem lágyan és közben mellé érve végigsimítottam a poharat tartó kezén, egészen a könyökéig. Elsétálva mellette egy pohárért nyúltam és töltöttem én is egyet magamnak. Nem láttam az arcát, de biztos voltam abban, hogy most ha nem is végleg, de egy pillanatra átvettem a szituáció irányítását a kezéből.

- Mégiscsak szomjas vagy? – kérdezte tőlem fejcsóválva és láttam, hogy máris visszatért a szerepébe. Az arca ismét önelégült volt és most már biztos voltam abban, hogy nem adja meg magát egykönnyen. Ezt nem is akartam vagy vártam, de akkor is a dolgok végére szerettem volna járni.

- Hm, igen. Ez a fülledt levegő kiszárított – feleltem neki halkan és igyekeztem, hogy csak egy apró kihívó él legyen a hangomban. Óvatosan a számhoz emeltem a poharat, majd lassan kortyolgatva megittam. Nem felejtettem el közben mélyen Damon szemébe nézni. Amint az utolsó kortyot is megittam egy halvány mosoly jelent meg a szám szegletében, mivel legnagyobb örömömre nem maradt el a várt hatás sem. Damon arcáról eltűnt az önelégült vigyor és a döbbenet, majd a düh váltotta fel. Egy másodperccel később viszont már a falhoz voltam préselve a nyakamnál fogva és alig kaptam levegőt.

- Mi a francot keresel itt Katherine? – sziszegte az arcomba dühösen.

Hogy mi? A francba, ezzel a viselkedéssel azt hiszi Katherine vagyok? De hát próbáltam visszafogott lenni! Hogy lehetek ilyen ostoba és hogy hibázhatok ekkorát?! Ezt nem kellett volna, ez nem volt jó ötlet…

- Eressz el! – feleltem dühösen, levegő utána kapkodva. – Elena vagyok!

- Ne hazudj! – mondta magából kikelve és még közelebb hajolt hozzám és a nyakam is egyre jobban szorította. – Elena nem egy olyan mocskos ribanc, mint te! Nem viselkedne így!

- De igen, így viselkedek, mert másképp nem tudok beszélni veled és előrébb jutni! – vágtam hozzá dühösen és abban a pillanatban még jobban gyűlöltem azt a tényt, hogy Katherine hasonmása vagyok. Láttam, hogy egy pillanatra kétely ült Damon arcára, de azonnal tova is tűnt. – A francba Damon! Nem veszed észre, hogy akármennyire is próbálkozok nem bírok kiszabadulni a szorításodból?! Fiatalabb vagyok, mint te! – próbálkoztam ismét, mire Damon ismét elbizonytalanodott, majd végül elengedett.

- Bánom is én ki vagy! – mondta félvállról, majd hátat fordított nekem. – Tűnj el!

- Tűnjek el? – kérdeztem döbbenten és végre mély levegőt véve. – Ennyi? Szóval ez a válaszod? – kérdeztem keserűen.

- Válaszom? – kérdezte értetlenül és közben megfordulva rám nézett. Úgy láttam, hogy végre elege lett a szerepéből én pedig nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget. Talán most hajlandó lesz tisztázni a kettőnk helyzetét. – Milyen válaszom? – kérdezte újra félvállról.

- Akárhányszor beszélni akartam veled a múltról, arról amik köztünk történtek régen, mindig csak falba ütköztem – feleltem keserűen és bizakodva vártam, hogy valami jó történik ezután.

- Nem történt semmi köztünk a múltban – felelte semmitmondóan, majd ismét hátat fordított nekem, egy apró tőrt szúrva ezzel a szívembe. Furcsa, hogy vámpírként ez is mennyire tud fájni… Jobban, mint emberként… És most? Csak úgy faképnél hagy megint?

Ne! Nem, azt már nem! Most már nem adom fel, nem hagyom ismét lerázni magam! Mérgesen elé léptem és dühösen ránéztem.

- Elég volt Damon, válaszokat akarok!

- Válaszokat? – csattant fel mérgesen. – Miféle válaszokat Elena? Ott voltam neked végig Elena, de te rám sem hederítettél! Mindig csak Stefan, Stefan és Stefan! Ha egy pillanatra is közeledtél felém, bűnbánóan hátat fordítottál és engem levegőnek nézve visszatáncoltál Stefan karjaiba! Most, hogy lelépett pedig jó lennék? Na azt már nem! – horkant fel mérgesen, majd eltolva maga elől elindult ki a dolgozószobából. – Engem ne nézz a lepattanó szamaradnak! Nálad százszor jobbak is akadnak, akik nem néznek játékszernek! Tehát tessék, itt a válaszom, amit annyira akartál! Most pedig tűnj el, amíg jókedvemben találsz és nem magam hajítalak ki innen!

Döbbenten néztem utána, de ahelyett, hogy mérges lettem volna rá, rájöttem, hogy igaza van. Mégis mit vártam tőle annyi pofon után, amiket tőlem kapott? És most nem csak a fizikai pofonokra gondolok… Mindig csak a saját érzéseim voltak valójában a fontosak számomra, vele és Stefannal pedig egyáltalán nem törődtem igazán. Az állandó döntésképtelenségemmel csak kínoztam mindkettejüket. Éreztem, hogy apró könnyek gördülnek le az arcomon, és hiába mardosott a bűntudat, nem akartam feladni. Nem lehet, nem veszíthetem csak így el!

- Arra nem is gondoltál, hogy az állandó emlékezettörlésekkel te magad löktél újra és újra vissza Stefan karjaiba?! – csattantam fel dühösen, de ahelyett, hogy mérges, inkább kétségbeesett és bűnbánó volt a sírós hangom.

Damon egy pillanatra megállt és visszanézett rám. Mintha fájdalom ült volna ki az arcára, de mire megbizonyosodhattam volna erről, ez már el is tűnt és ismét hátat fordított nekem.

- Minden egyes vallomásod utána felébredt bennem valami, amit te azonnal el is űztél és csak a bizonytalan érzések maradtak mögöttük, amik kevesek voltak ahhoz, hogy téged válasszalak, de ahhoz viszont pont elegek, hogy Stefan-hoz húzzon jobban a szívem – folytattam sírva, de úgy tűnt a szavaim hatástalanok voltak.

- Bizonyára a szívednek igaza volt – felelete gúnyosan, immár a dolgozószobán kívül. Követtem őt és nem akartam feladni, ennek még nincs vége. Ő közben folytatta, amikor halotta, hogy mögötte vagyok. – A motelbeli csók után nem volt semmilyen emléktörlés. – tette hozzá nyersen, de egy pillanatra elakadt a hangja. - Ráadásul te kezdted. A halálod előtt pedig világosan Stefant választottad. Tény volt, hogy kihez húzott a szíved.

- Damon – kezdtem elcsukló hangon, mire ő végre megfordult, de a várt megértés helyett, dühös és csalódott volt az arca.

- Mit akarsz Elena?! – kérdezte szinte kiabálva, amivel csak azt érte el, hogy újabb könnyek törtek utat maguknak, miközben egyre jobban süllyedtem a fájdalom poklába. Hát mégis beigazolódik, amitől féltem? Minden elmúlt, már nem vagyok fontos neki? Ahogy egyre csak szippantott magába a fájdalom, ő közelebb lépett hozzám és erősen megfogta a vállaimat. – Áruld el, szerinted mégis mit kellene tennem?!

Csendben sírva leszegtem a fejem, mire ő erősen megrázott.

- Mégis mit vársz tőlem?! – kérdezte dühösen, de ezúttal fájdalom is csendült a hangjába.

- Bocsáss meg! – feleltem zokogva és mintha egy vámpír elgyengülhetne egyáltalán, a karjaiba dőltem, és közben úgy éreztem, hogy összetört a világom. Meghalt és én is vele együtt. Damon nélkül most semminek sem láttam értelmét. A szívem sajgott, és ha nem tudtam volna, hogy vámpír vagyok, azt hittem volna, hogy meghasad a fájdalomtól.

Nem voltam biztos abban, hogy jól érzem, de mintha Damon finoman átölelt volna. Azt hittem, hogy az érzékeim már meg is csalnak és képzelem azt, amit annyira szeretnék.

- Nem haragszom rád Elena – felelte halkan és keserűen.

- Akkor? – kérdeztem értetlenül és közben felemeltem a fejem és ránéztem. A vámpírlétnek hála a könnyeimen keresztül is tisztán láttam az elkínzott arcát.

- Ami nem ment, azt kár erőltetni – felelte felvéve újra a maszkját és elmosolyodott. Most már gyengédebb volt és óvatosan engedett el, majd elindult a lépcső felé, folytatva az útját, amit félbeszakítottam az imént.

- Szóval az érzéseid elmúltak – feleltem elkeseredetten és leszegtem a fejem. Egy pillanatra hallottam, hogy megtorpant és megfordult. Felemeltem a fejem és ránéztem.

- Azt nem mondtam – mondta ridegen, majd egy szempillantás alatt elfordult és eltűnt az emeleten.

Összetörten álltam a lépcsők alatt és nem tudtam, hogy mit kezdjek a kialakult helyzettel. Azt hiszem, hogy minden választ megkaptam… Akármennyire is fáj, de legalább pont került a dolgok végére. Úgy tűnik szeret még, de nem hisz nekem, nem hisz kettőnkben… Szerinte már késő… Talán igaza van…

Nem tudtam, hogy mi egyebet tehetnék még, ezért úgy döntöttem, hogy akármennyire is fáj, tiszteletben tartom a döntését és elmegyek. Olyan hibákat követtem el a múltban, amiket nem várhatok el tőle, hogy elfelejtsen és megbocsásson. Hiszen világos, nem őt választottam emberként és most valóban azt hiheti, hogy Stefan továbblépése miatt fordultam felé. Teljesen igaza van… Még akkor is, ha én tudom, hogy valójában mindig is őt szerettem. Most már tiszta számomra minden emlék. De ezt ő nem tudhatja.

Lassan megtöröltem az arcom és elindultam az ajtó felé.

- Hát vége… - sóhajtottam keserűen magam elé. – Isten veled! – suttogtam sírva, majd kiléptem az ajtón.

Következő rész