Kötelékek - Álmok útján (tizenegyedik rész - első fejezet)

 Sziasztok!

Nos, ez a nap is eljött, folytatódik a Kötelékek története, és meg sem állunk, egészen a végéig. Amikor úgy döntöttem, hogy folytatom a történet írását, és megkérdeztelek Titeket, hogy van-e egyáltalán valaki, akit még érdekel a történet, teljesen ledöbbentem, hogy ennyien igen-nel szavaztatok. Azt hittem lesz maximum 4-5 ember, akit még érdekel, de álmomban sem hittem volna, hogy 46-an fogjátok jelezni, hogy még kíváncsiak vagytok rá. 

Nagyon köszönöm nektek, hogy szavaztatok és köszönöm, hogy türelmesek voltatok és ismét visszatértetek az oldalra. Igyekszem ezt fordulatos folytatással meghálálni. :) Remélem a kommentelési kedvetek is megnő majd, amikor izgalmasabb részekbe csöppentek. A véleményeteket most se tartsátok magatokban, mindig szívesen olvasok, bármit.

Most viszont, jó szórakozást a következő fejezethez. :) Jövőhét pénteken pedig érkezik a folytatás. :)

Morwen

 ********************************

 Isobel tétlenül járkált fel és alá a szobájában, nem tudta mitévő legyen. Saját bőröndje és holmija nem volt, a szükséges dolgokat Elena biztosította neki az útra, így nem kellett a csomagolással törődnie úgy, mint a többieknek. Hajnali ötkor indult a gépük és addig már nem sok idejük volt. A családjától személyesen elbúcsúzni nem tudott, de úgy érezte, el kell köszönnie tőlük. Végül úgy döntött, hogy nem halogatja a dolgot, és beszél a férjével a távolmaradásáról. Hiába volt Elena is a lánya, otthon két kicsi gyermek szintén várt rá.

Nem sokáig csengett a telefon, hamar választ kapott.

- Isobel. Hál Istennek, minden rendben van, jól vagy? – kérdezte az ismerős, aggódó hang a vonal másik végén. Isobel nagy levegőt vett és végül megszólalt.

- Szervusz Nate! Én jól vagyok, de még nem mehetek haza. Szükség van itt rám, maradnom kell – kezdte Isobel félszegen.

- Maradnod kell? – kérdezte értetlenül Nathaniel. – Hol vagy?

- Nem tudok most mindent elmondani, de annyit elárulhatok, hogy a lányomról van szó. Egy kis természetfeletti zűr adódott és segítenem kell neki. Ugye megértesz Nate? – kérdezte aggódva Isobel.

- Igen, szívem, ne aggódj – mondta Nate, mire is Isobel megkönnyebbülten felsóhajtott. - Örülök, hogy megtaláltad a lányod. De nem is tudtam erről semmit.

- Ő talált meg és minden olyan gyorsan történt. Nem gond, ha maradok még? Nem akarom ismét cserben hagyni őt.

- Semmi gond, maradj amíg kell. Én elvagyok a gyerekekkel és ők is megértik, hogy most dolgod van. Nem lesz semmi baj – nyugtatta Nate Isobelt.

- Köszönöm – felelte Isobel megkönnyebbülten a telefonba. – Kérlek, mondd meg nekik, hogy nagyon szeretem őket. És téged is!

- Én is szeretlek. Megmondom nekik. Te viszont vigyázz magadra és ne aggódj értünk, megleszünk.

- Rendben. Jelentkezek, ha végeztünk, és haza tudok menni.

- Várunk majd édes. Szervusz!

- Viszlát Nate! – köszönt el Isobel, majd nagy levegőt vett és letette a telefont. Alig volt ideje végiggondolni az előbbi beszélgetést, amikor is kopogtattak.

- Szabad! – felelte Isobel.

Elena nyitott be és bátortalanul mosolygott Isobelre.

- Zavarhatlak? – kérdezte csendesen.

- Te sosem zavarsz Elena – felelte kedvesen Isobel, mire Elena becsukta maga mögött az ajtót és leült Isobel mellé az ágyra. Isobel kérdőn nézett rá és várta, hogy megszólaljon Elena.

- Most egy kis nyugalom van a házban, mindenki készülődik és a gépeink is hajnalban indulnak, így gondoltam beszélgethetnénk kicsit. Nem akarlak zavarni, vagy a terhedre lenni. De tudod, nem ismerjük még egymást és csak remélni merem, hogy eztán az életem része leszel, már ha túléljük ezt az egészet.

- Elena ne viccelj, még szép hogy az életed része leszek, feltéve, hogy akarod – felelte Isobel határozottan, mire Elena elmosolyodott. – Egyszer elhagytalak, mikor szükséged volt rám és ezt sose fogom magamnak megbocsátani. Többet soha nem hagylak magadra, ígérem.

- Köszönöm – felelte elködösült tekintettel Elena, majd váratlanul megölelte Isobelt. A könnyei lassan folytak le az arcán, és végre egy kis boldogság kúszott a szívébe, amiből nem sok jutott neki az elmúlt időszakban.

Mikor elengedték egymást, mindketten megtörölték az arcukat, majd Elena szólalt meg ismét.

- Amikor tavaly meghaltak a szüleim, borzasztóan kikészültem, és nem sokkal ezután megtudtam, hogy örökbe fogadtak, most pedig előkerültek az igazi szüleim… - Elena hangja elcsuklott és újra könnyezni kezdett. – Olyan, mintha újra lenne családom – tette hozzá sírva.

- Van is Elena, van családod – mondta Isobel vigasztalóan és letörölte Elena könnyeit. Csak ekkor döbbentek rá mindketten, hogy mennyire jól esett nekik ez a mozdulat. Isobel most úgy viselkedett, mint egy édesanya és Elenának nagyon jól esett ez a gesztus. – Láthattad magad is, hogy van két testvéred. Christopher és Julie. Ők nem tudnak rólad, de biztos vagyok benne, hogy nagy szeretettel fognak fogadni téged. És a férjem, Nate is.

- Mielőtt kopogtattam, hallottam egy kis részét annak, amit vele beszéltél – tette hozzá Elena szemlesütve.

- Egy vámpírokkal hemzsegő házban ez természetes. A magánélet nem létezik – mondta Isobel mosolyogva, mire Elena fellélegzett.

- Nos igen – mondta Elena habozva, majd folytatta. - Azt akartam ezzel mondani, hogy örülök, hogy boldog vagy és hogy férjhez mentél. Látszik, hogy a férjed nagyon szeret téged és a gyerekeiteket. Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszok rád, tudom milyen nehéz lehetett meghoznod a döntést, hogy lemondj rólam. Csak az számít, hogy most velem vagy. Én boldog voltam a szüleimnek hitt családommal, és ezzel megadtad nekem azt, amit szerettél volna elérni azzal, hogy lemondtál rólam.

- Sose fogom megbocsátani magamnak, amit tettem, de talán most jóvátehetem és időnk is lesz kiépíteni a kapcsolatunkat – mondta Isobel kedvesen, majd újra megölelte Elenát.

- Öregíthetlek? – kérdezte Elena könnyes szemmel, amikor elengedte Isobelt.

- Epekedve várom – felelte Isobel, és ismét folyni kezdtek a könnyei.

- Köszönöm… Anya – tette hozzá Elena, mire ismét megölelték egymást.

*

Tyler nyugtalanul mászkált a szobájában, és egyszerűen nem jött álom a szemére. Az elmúlt napok történései kavarogtak a fejében és nagyon zavarta, hogy ezek talán kihatnak a Bonnie-val alakuló kapcsolatára. Mióta elindult ez az őrület, esélye se volt beszélni a lánnyal. Már kezdett későre járni, nem akarta őt felhívni, de úgy érezte, hogy muszáj tennie valamit. Előkapta a telefonját és egy rövid SMS-t firkantott.

>> Szia! Itt Ty. Ezer éve nem beszéltünk és gondoltam, ha van kedved, vagy ha ébren vagy még, beszélhetnénk. Csörizz meg, ha gondolod.<<

Nagy levegőt vett és elküldte az üzenetet, majd türelmetlenül várt.

*

Bonnie már végzett a készülődéssel és otthonról is minden fontos dolgát elhozta. Nem akart a saját házukban aludni, így továbbra is a Salvatore villa egyik szobáját foglalta el. Épp végzett a fürdéssel, amikor látta, hogy SMS-e érkezett. Elmosolyodott, amikor elolvasta Tyler üzenetét. Be se merte vallani magának, de nagyon is érdekelte őt a fiú. Azután pillanatok alatt elkomorult, mert rájött, hogy minden megváltozott az elmúlt napokban. Kiderült, hogy Tyler vérfarkas, ő pedig azóta vámpír lett. A kettő együtt nem jó párosítás. Tylernek pedig fogalma sincs még arról, hogy ő is vámpír lett.

Tudta, hogy most nem beszélhet erről Tylerrel, nem hívhatja fel, mert hemzseg a ház a szuperhallású vámpíroktól. Így csak egy rövid üzenetet írt.

>> Szia! A ház tele van vámpírokkal és nem szívesen kötnék az orrukra egy magánbeszélgetést.<<

Épphogy elküldte az SMS-t, már jött is a válasz.

>> Öt perc múlva a villa melletti erdőben? Ty<<

Bonnie elmosolyodott és már írta is a válaszüzenetet.

>> Rendben.<<

Mély levegőt vett, majd gyorsan felöltözött és elindult a megbeszélt találkozóhelyre.

*

- Bonnie, itt vagy? – szólalt meg egy fojtott hang, nem messze Bonnie-tól, amikor az erdőhöz ért. A lány körülnézett és hamar észrevette a közelben Tylert.

- Tyler, itt vagyok – felelte Bonnie, mire is Tyler mellette termett. Vidáman és kedvesen nézett rá a fiú, mire neki összeszorult a torka. – Azt hittem nem akarsz többet látni – csúszott ki a száján.

- Miért mondod ezt? – kérdezte értetlenül Tyler.

- Ezek szerint még nem tudod, vagy nem jöttél rá. Mióta legutóbb láttál… Történt egy kis baleset és én is csatlakoztam a vámpírok amúgy sem kicsiny csapatához.

Tyler döbbenten nézett rá, és Bonnie látta, hogy kifut az arcából minden vér.

- Mi történt? – kérdezte elhűlve, mire Bonnie nagy levegőt vett és intett, hogy üljenek le egy közeli fa tövébe.

Igyekezett Bonnie minden részletet elmesélni, ami Katherine kiszabadítása és Elijah elfogása után történt. Azokat a részleteket osztotta meg vele, amikről Tyler nem tudott még. Így végül minden értelmet nyert Tyler fejében is.

- És hogy viseled? – kérdezte Tyler, miután befejezte Bonnie.

- Egész jól – felelte Bonnie nagyot sóhajtva. – A minap én vittem ki az erdőbe Caroline-t tanítani, és míg ő ész nélkül nekitámadt volna egy turista csapatnak, én megállítottam és hazacipeltem őt. Mivel boszorkány voltam, jobban kezelem ezt az egészet, mint egy egyszerű újonc vámpír. Elena is boszorkány volt, de egyszer még majdnem ő is elkapott, szóval egyelőre én viszem itt a pálmát – tette hozzá egy fancsali vigyorral a tényt, amire hiába lehetne akár büszke is, inkább elszomorította. Egy része még mindig hiányolta az emberi létét.

- Szóval ezért mondtad, hogy azt hitted nem akarlak majd látni – tette hozzá halkan Tyler.

- Igen – suttogta maga elé Bonnie. – Vérfarkas és vámpír, nem jó kombináció. Így gondoltam, hogy ami kettőnk közt elkezdődött, az be is fejeződött.

- Rosszul gondoltad – felelte határozottan Tyler. Bonnie hirtelen felkapta a fejét és a fiú szemébe nézett. Ugyanazt a kihunyni nem akaró csillogást látta a fiú szemeiben, ami mindig ott volt, ha rá nézett. Ha nem vámpír lett volna, biztos lett volna abban, hogy a most kihagyott néhány levegővétel igencsak elbódította volna őt. De nem ez történt, így teljes mértékben élvezhette azt a pillanatot, amikor ajkaik egymásra találtak a sötétben.

*

Bonnie szórakozottan botorkált vissza a villába, és áldotta az eget, hogy közben egy kósza faágban, vagy gyökérben sem esett hasra. Teljes eufória öntötte el, és az este történt csók járt a fejében. Ennél tisztábban ki sem mondhatta volna Tyler, hogy nem érdekli, hogy mi lett belőle. Ő még mindig tartott kicsit a helyzettől, hiszen tudta jól, hogy neki van a legnagyobb vesztenivalója. Csak egy rossz mozdulat… Egy véletlen harapás… És vele is az történik, mint Jeremyvel. Ezt pedig ő nem hagyhatja.

Miután felért a szobájába elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és ha mindezt túlélik, minden erejét abba fekteti majd, hogy keressen valami gyógymódot a vérfarkas harapására. Nem volt biztos abban, hogy létezik ilyen, viszont nagyon is jól ismerte a természetfeletti világot. Mindenre igyekszik létrehozni a természet egy ellenpontot, ezért kell, hogy erre is legyen valami megoldás. Ha pedig van, akkor ő megtalálja majd.

Elmosolyodott, majd úgy döntött ő is nyugovóra tér. Hiába volt vámpír, neki is szüksége volt az alvásra, és a hajnali indulásig már nem sok ideje maradt erre. Boldogan vetette bele magát az ágyba és hamar álomba is merült.

Következő rész

**********************************

Mivel ma indult újra a történet, ha többen is kéritek, akkor ma dupla résszel indíthatunk. :) Szóval kommenteket, ha ezt szeretnétek. :)

Morwen