3. Novella: Egy új világ - 2. fejezet 18+

Ahogy ígértem, most olvashatjátok ennek a oneshot-nak a folytatását, az utolsó fejezetét. :) Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek, és ha van kedvetek, írjátok le a véleményeteket erről a rövidke történetről. :)

Morwen

**************************************

Ennél a mennyekben sem lehetne jobb!

Minden porcikám reszketett és a tudatom egy makacs szeglete nem akarta felfogni és elfogadni, hogy vége. Ennyi volt. Sose alakult ki, aminek ki kellett volna, és sosem fog már teljesülni az, amire a szívem vágyik: Damon Salvatore. Nekem rá van szükségem, és ma ezt már biztosan tudtam. Szerelem? Ugyan, mi az, hogy szerelem? Fogalmunk sincs arról, hogy mi az, amíg meg nem találjuk azt, aki az életünket jelenti. Én megtaláltam, de ebben a kegyetlen pillanatban, már el is veszítettem őt. Most jöttem csak rá, hogy előtte talán nem is voltam igazán szerelmes, vagy csak rámondtam valamire, ami nem is volt az. Amit ő kiváltott belőlem… Ilyen mély és elsöprő érzés még sosem uralta a szívem.

Hallottam egy hatalmas fülsértő robajt a házból, de nem akartam megfordulni és a zaj forrása után kutatni. Egyszerűen nem érdekelt, a világon semmiről sem akartam tudomást venni. Már nem… Nem akartam visszamenni a fájdalmat jelentő házba, de a küszöbön még most is alig jutottam túl. Próbáltam erős maradni, és menni tovább, de alig voltam képes rá… Valami itt akart tartani, de tudtam, hogy itt már nincs helyem. Többé már nincs…

- Elena! – szólalt meg mögöttem az ismerős, várva-várt hang, amiért bármikor ölni tudnék. Nos, talán ma már a szó szorosan vett értelmében is.

Lassan megfordultam és könnyes szemmel ránéztem. Ő elbizonytalanodva végigmért, de nem szólt semmit sem. Talán mégiscsak végiggondolta a szavaimat és képes megbocsátani és elfelejteni azokat, amikkel megbántottam?

- Egy jó okot mondj, hogy miért kellene hinnem neked és bíznom benned? – kérdezte szigorúan és közben fenyegetően közelebb lépett. – Egy jó okot mondj, hogy miért kellene csak úgy elfogadnom a másodhegedűs szerepét, hogy te ne két szék közül a padlóra ess? – folytatta megrovóan és keserűen.

- Nem tudok – feleltem lehajtott fejjel és tovább sírva.

Hallottam, hogy azonnal megfordul, de még mielőtt elmehetett volna, folytattam.

- Csak azt tudom, hogy szeretlek! – mondtam határozottan és magabiztosan, majd letöröltem a könnyeimet és ránéztem. Ő még mindig háttal állt nekem és nem fordult vissza felém, de nem is viharzott el. – Azt is tudom, ha hiszed, ha nem, hogy ez mindig is így volt és valójában mindig is feléd húzott a szívem, de ezeket nem láttam az emléktörlések miatt. De nem ez az, ami számít! – folytattam és közelebb léptem felé. – Hanem az, hogy szeretlek és sajnálom, hogy nem tudtam a körülmények ellenére sem feléd lépni és téged választani. Jogos, hogy azt hiszed nem elég erősek az érzéseim, amiket irántad érzek. De most az egyszer, higgy nekem! Valójában mindig is te voltál az első a lelkemben. Nem tudok okokat mondani neked, csak arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem és felejtsd el a baklövéseimet. Szükségem van rád – tettem hozzá elcsukló hangon és végül újra elsírtam magam, mert attól féltem, hogy tényleg képtelen vagyok meggyőzni őt és elnyerni a bocsánatát.

Azt hiszem megint tévedtem, mert akármennyire is tökéletes teremtmények a vámpírok, tökéletes érzékekkel és reflexekkel, akkor is váratlanul ért az, amit tett. Egy pillanat alatt megfordult és hozzám lépett, szorosan magához húzott és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy eltelt jó pár pillanat, mire felfogtam, hogy mi történt. Őrülten kaptam utána és szorosan átöleltem, hogy még véletlenül se tudjon elengedni soha. Nem akartam, hogy valaha is véget érjen ez a varázslatos pillanat. Most már az enyém volt, tudtam, éreztem. A csókja más volt mint az összes eddigiek bármelyike is. Szenvedélyes, de ugyanakkor gyengéd… Milliónyi érzelmet véltem felfedezni minden mozdulatában, ami édes bizsergésbe vonta a szívem és a testem minden porcikáját. Hogy is tudtam ezidáig nélküle élni? Sehogy… Eddig nem is éltem, mert az élet, az új életem, még csak most kezdődik. Vele!

Azt hiszem már nem volt szükség szavakra, mert mindketten tudtunk mindent, amit kellett. Tudtuk, hogy az érzéseink kölcsönösek és mélyek és ennél többre nem is volt szükségem. Talán már neki sem.

Az ég tudja mennyi idő után váltak el egymástól az ajkaink, de nem mintha ezzel egy centit is eltávolodtunk volna egymástól. Mélyen néztünk egymás szemében és azt az izzó és varázsos tüzet láttam a szemében, amit reméltem, hogy ő is látott az enyémben. Látnia kellett, mert én éreztem, hogy éget belül a szerelem és legszívesebben olyan szorosan magamhoz ölelném, hogy… Azt hiszem vámpírként, még ha fiatalabb vagyok is, ezt nem kellene megkockáztatnom.

- Ha tudnád mióta vártam erre – súgtam halkan az ajkaiba és közben elmosolyodtam a boldogságtól. Ő csak az égbe emelte a tekintetét és megcsóválta a fejét.

- Hát még én – tette hozzá játékos gúnnyal.

Azonnal lefagyott a mosoly az ajkamról, mert tudtam, hogy igaza van.

- Ne haragudj, kérlek… - mondtam neki bűnbánóan, mire ő félbeszakítva a mondandómat, az ujját az ajkamra tette a szigorú tekintete kíséretében.

- Eltölthetnénk értelmesebb dolgokkal is az időt, nem gondolod? Ne ismételd ezt annyiszor, mert elkopik a jelentésük.

- Rendben – mondtam egyetértően, majd felhúztam a szemöldököm. – Értelmesebb időtöltés? Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan, mert nem voltam biztos abban, hogy nem-e valami kis magánakciót tervez ellenem. Egyfajta utóbosszút.

- Ejnye Miss Gilbert, csak nem inába szállt a bátorsága? – kérdezte nevetve, majd elengedett és hátrébb lépett tőlem, hogy kényelmesen végigsimíthasson az arcomon. – Csak nem attól tart, hogy forgatok valamit a fejemben? – tette hozzá hamiskásan, ami nem sok jót sejtetett.

- Valahogy úgy. Ismerlek már – mondtam aggódva, mire ő jóízűen elnevette magát, majd eltűnt egy pillanatra. Pislogni se volt időm, mire ő visszatért. Egy apró, fekete leplet tartott a kezében, amit mire alaposabban szemügyre vehettem volna, már rám is tett. Vámpírlátás ide, vagy oda, ezen keresztül valamiért semmit sem voltam képes látni.

- Mire készülsz? – kérdeztem bátortalanul.

- Arra kértél, hogy bízzak benned – súgta a fülemhez közel, komoly hangon. – Most én kérlek arra, hogy bízz bennem.

Elmosolyodtam és magabiztosan bólintottam. Damon mindig is Damon marad, de most, hogy mindketten színt vallottunk, talán nem fog játszadozni velem.

- Helyes – mondta önelégülten. Ezt a hangszínét ezer közül is felismerném. Utáltam és egyszerre imádtam is. – Csak meg ne bánd – tette hozzá nevetve, mire én elmosolyodtam. Az kizárt. Akármit is tenne, túlságosan szeretem ahhoz, hogy a játszadozásai miatt megharagudjak rá.

Már válaszolni akartam neki, mire ő hirtelen ölbe kapott és kivitt a házból. A lágy éjszakai szellő simogatása kellemes volt és most már sejtettem, hogy valahova el akar vinni. Nem szóltam semmit, inkább csak némán szót fogadtam és türelmesen vártam. Hamar beültetett a kocsijába, aminek annyira imádtam az illatát.

- Ne less – mondta komoly hangon, amikor már pár perce úton voltunk.

- Betartom a játékszabályokat – mondtam magabiztosan. – Nem úgy, mint egyesek – tettem hozzá mosolyogva.

- Ez célzás akart lenni? – kérdezte kihívóan, mire felnevettem.

- Nem, ugyan – mondtam fejcsóválva és nevetve. – Hisz nincs okom ilyet mondani, igaz?

- Talán – felelte a kedvenc csibészes hangomon. Nem feleltem semmit, inkább csak mosolyogva élveztem az utat, még ha koromsötétben kellett is ezúttal nézelődnöm. Hihetetlen! Éjjel a szobában többet láttam, mint ebben a kendőben. Vajon valami különleges szövet? Vagy csak nagyon ért ahhoz, hogy miként kell feltenni?

Szerettem volna már megérkezni, mert éreztem, hogy lassan ostobaságokon fogok elmélkedni. Nagyot sóhajtottam és ekkor rájöttem, hogy a kívánságom teljesülni látszik. Az autó lassított és letért az útról egy száraz földútra. Még pár perc telt el és Damon leállította a kocsit.

Egy másodperc után pedig már a karjaiban voltam és elindult velem valamerre. Végül pár méter után megállt és lábra állított maga előtt a földön. Éreztem a finom leheletét a nyakamon, amikor levette rólam a kendőt.

Amint körülnéztem egy ismerős folyóparton találtam magunkat. Egyszer régen jártam már itt. Amikor Stefan a pillanatnyi botlása után nem akart tovább élni… Emlékszem, azelőtti nap volt az a nap, amikor először táncoltam Damonnal azon a bizonyos bálon. Most, hogy kristálytisztán láttam magam előtt minden emléket, olyan volt, mintha ma történt volna. Akkor éreztem először azt, hogy megváltozott valami Damonban. És bennem is. Bár ezt akkor még nagyon hevesen tagadtam magamban. Még éppen, hogy fellobbanó apró kis szikrák voltak…

- Miért hoztál ide? – kérdeztem tőle értetlenül, mert nem tudtam, hogy mi volt ezzel a célja. Szereti ezt a helyet? Vagy csak hirtelen ide szeretett volna jönni? Semmi nem volt, ami minket ehhez a helyhez kötne, így tanácstalan voltam. Hátranéztem a vállam felett a válaszára várva, de ő nem felelt.

Meredten nézett előre a folyóra, majd ellépett tőlem, közelebb sétált a vízparthoz és leült a fűbe. Még mindig csendben volt, mire is úgy döntöttem, hogy követem a példáját. Talán nem is kell okokat keresnem, csak élveznem kell azt, hogy együtt vagyunk.

Mikor leültem mellé, ő nagyot sóhajtott, majd csendben megszólalt.

- Tudod, ez ugyanaz a folyó.

- Melyik folyó? – kérdeztem értetlenül.

- Amelyiken a Wickery híd átível – felelte halkan. Azonnal megértettem, hogy mire céloz. Nem tudtam, hogy mit mondjak erre, hiszen ez már a múlt volt. Vámpír lettem és vele vagyok. Csak ez számít. Már egy cseppet sem bántam, hogy azon az estén a halálomat leltem, pontosan ugyanebben a folyóban.

- Nem akartam, hogy meghalj, de azt sem, hogy vámpír legyél – mondta csalódottan és tovább meredt a folyóra.

- Ezen kár rágódnod Damon – feleltem neki kedvesen. – Elmúlt, már nem lehet rajta változtatni. Ez az új életem, és már egész jól megszoktam.

- Ezt nem lehet megszokni Elena – felelte elfancsalodva. – Bármit megadtam volna 145 éve, hogy ne változzak vámpírrá és te Katherine legyél. Emberként… Mindketten. Tovább élünk vámpírként a halálunk után, és alkalmazkodunk a létünkhöz, de semmi több.

- Ez azt jelenti, hogy vámpírként már kevésbé vagyok érdekes neked, vagy már nem érzed ugyanazt irántam? – kérdeztem értetlenül és egy kicsit aggódva.

- Elena, ennél okosabb vagy te – felelte fejcsóválva. – Ezt a kérdést meg sem hallottam.

Felhúztam a szemöldököm és értetlenül néztem rá, jelezve ezzel, hogy még mindig nem értem az ittlétünk pontos okát.

- Miss Gilbert, azt hittem ennél jobban vág az esze – jegyezte meg gúnyosan, nevetve, mire én a vállába boxoltam. – Oké, oké – felelte tettetett fájdalommal. – Megadom magam – tette hozzá nevetve.

Mély levegőt vett és a mosoly eltűnt az arcáról.

- Tulajdonképpen mindkettőnk régi élete valahol itt ért véget és itt is kezdődött el az új.

Meglepetten néztem rá, mert nem sok szerencsém volt eddig a nosztalgiázó Damonnal beszélgetni. És fogalmam sem volt, hogy ennyire fontos neki az, hogy mindkettőnk élete, valahol itt változott meg.

- De az időben nem tudsz visszautazni – feleltem halkan, majd mély levegőt vettem. – A múlton nem tudsz változtatni. Te vámpír vagy, és én is az vagyok. Most élünk, én pedig nem Katherine vagyok.

- Szerencsére – felelte nagyot sóhajtva, majd a kedvenc huncut vigyorom megjelent az arcán. – Egy önző ribanc, aki ráadásul a kiköpött másod, elég volt egy életben egyszer.

- Hé, ne sértegess! – feleltem neki tetetett sértettséggel és ismét a vállába boxoltam. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan a Katherine-hez való hasonlításom és csak ugratott, de akkor sem tetszett ez a párhuzam. Ő elnevette magát, majd folytatta.

- Hát az este megcsillogtattál magadból egy aprócska Katherine Pierce-t – mondta nevetve. – Ki tudja, talán ahonnan az az Elena jött, van még több is.

- Szeretnéd? – kérdeztem tőle incselkedve, majd legnagyobb döbbenetére a földre löktem őt és kihívóan rámásztam. A kezeit a feje mellé szorítottam, nem mintha lett volna esélyem lefogni őt, de ő belement a játékba és hagyta magát.

- Talán – mondta félvállról, de pontosan tudtam jól, hogy ez csak álca, és egy hajszál hiányzik csak, hogy elveszítse a fejét. A tekintete égett a vágytól és olyan csillogás volt benne, hogy azt hittem menten felgyulladok. Mire felfogtam azt, amit látok, már el is tűnt, és mire észhez tértem, már ismét a fűben ültem mellette. Ő tovább nézte a holdfényben fürdő folyót, majd megcsóválta a fejét.

- Nem kell szerepet játszanod Elena – mondta halkan és a hangjában csalódást véltem felfedezni. Lehet, hogy mindent elrontottam és tényleg Katherine-t látja már bennem? Hisz annyira egyformák vagyunk és ma mutattam olyan viselkedést, ami őt kísértetiesen Katherine-re emlékeztetheti, és a vele való emlékeit hozhattam ezzel a felszínre.

- Nem akartam… - feleltem elszomorodva és magamban átkoztam az ostobaságom. – Nem akartalak Katherine-re emlékeztetni.

- Ugyan Elena, Katherine már a múlt – mondta elmosolyodva és rám nézett. A szemeiből kedvesség és megértés sugárzott, amit már olyan régen nem láttam tőle, amikor rám nézett. – Semmi hasonlóság nincs köztetek. Amikor ő egy ribanc, mindent a saját érdekében tesz, hogy elérje a saját önző céljait. Nos amikor pedig te játszod a ribancot… - elhallgatott, majd elgondolkozva rám nézett. – Nem, azt hiszem tévedtem, ugyanaz a célotok, így te sem vagy jobb – tette hozzá nevetve.

Alig bírtam felfogni amit mond, csak azt láttam magam előtt, hogy könnyfátyol borítja a szememet. Mégis, hogy gondolhatja azt, hogy pontosan olyan vagyok, mint Katherine? Lehet, hogy csak Katherine-pótlék vagyok a számára? Nem tudta őt megszerezni, ezért megelégedett volna velem is?

Nem akartam ezt tovább hallgatni. Ha neki valóban ilyen vagyok és ezt látja bennem, akkor tényleg kár lenne belekezdenünk és jobb ha hagyjuk, hogy mindenki járja a maga útját. Csalódottan felpattantam és szó nélkül az autója felé indultam volna, amikor ő váratlanul elkapta a kezem, és mire felfogtam volna, hogy miért tette ezt, már a földre tepert és szorosan lefogott, hogy esélyem se legyen kiszabadulni. A könnyeimen keresztül egyre kevesebbet láttam, ami vámpírként elvileg meg sem történhetne, és próbáltam erővel kihúzni a kezeimet az övéi közül.

- Tényleg azt hiszed, hogy bántanálak? – kérdezte Damon halkan és keserűen, mire befejeztem a próbálkozást a szabadulásra, és ránéztem. Az arca elkínzott volt, és azt a fájdalmat láttam rajta, amit soha életemben nem akartam többé látni. – Ha nem bízunk egymásban, akkor miért Elena? – kérdezte mérhetetlen bánattal a hangjában, ami rosszabb volt, mintha elküldött volna a francba. A szívem facsarta a látvány és bűntudatom volt, amiért ismét fájdalmat okoztam neki. Hogy gondolhattam az imént ilyen ostobaságot? Szükségünk van egymásra, csak ez számít, Katherine pedig már a múlt.

- Mert szeretjük egymást – feleltem a kérdésére és újabb könnyek törtek utat maguknak a szememből.

- Miből gondolod, hogy szeretlek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel és közelebb hajolt hozzám annyira, hogy éreztem a perzselő leheletét az ajkamon.

- Mert mondtad. Régen… Amiket elfeledtettél velem – feleltem magabiztosan, mire ő megcsóválta a fejét.

- Az már régen volt. Ami volt, elmúlhatott. Honnan veszed, hogy nem csak játszok veled, kihasznállak, és majd elhajítalak, mint egy rongyot, amire már nincs szüksége az embernek? Honnan veszed, hogy nem csak elégtételt akarok venni rajtad, amiért játszadoztál velem és az öcsémmel? – kérdezte szigorúan és éreztem, hogy szorosabban szorította a kezeimet a fejem mellett.

A szívem őrült tempóban vert, és most már tudtam, hogy ez csak egy teszt a részéről. A viselkedése, minden, amit ma tett, hirtelen értelmet nyert a fejemben. Nem akar ismét csalódni és valójában attól tart, hogy én nem szeretem őt eléggé, és ismét eltáncolok majd tőle. Fogalma sem volt, hogy soha nem tennék ilyet, mert őrülten szerelmes vagyok belé.

Óvatosan próbáltam lazítani a jobb kezemet szorító fogásán, ő pedig végül engedelmesen elengedte a jobb kezem, de a balt továbbra sem eresztette.

- Onnan tudom, hogy mit érzel, hogy látom rajtad - feleltem halkan, majd óvatosan végigsimítottam az arcán, amibe jólesően beleborzongott és ezt nem tudta rejtegetni előlem. - Pontosan ugyanazt érzed, amikor végigsimítok az arcodon, mint amit én érzek, amikor hozzámérsz. Kellemes bizsergés, forróság ott, ahol a bőrünk érintkezett, és eleven tűz, ami ilyenkor végigégeti a szívünket – tettem hozzá halkan és ahogy eszembe jutottak a saját reakcióm, az ő érintésére, én is beleborzongtam.

- És amikor végigsimítok a nyakadon és a kulcscsontodon, beleremegsz a jóleső érintésbe – folytattam elfúló hangon, de alig bírtam levegőt venni, annyira kiszáradt a torkom. Ő sem könnyítette meg a helyzetem, mert lehunyta a szemét az érintésemre és láttam rajta, mennyire jólesik neki. Közben észrevétlen lazított a bal kezem szorításán is, így végül mindkét kezem szabaddá vált. – Vagy amikor lágyan a hajadba túrok, majd végigsimítok a tarkódon, a vállaidon és – a hangom ismét elcsuklott és nem bírtam folytatni, miután a kezeim végigjárták az imént említett területet. Úgy éreztem, hogy teljes valómban égek, pontosan itt, ahol vagyok, és megőrülök, ha nem viszonozza az érzéseimet.

Ő ekkor kinyitotta a szemét, és láttam benne azt a tüzet, ami biztos voltam abban, hogy engem is emészt. Kínzó lassússággal közelebb hajolt hozzám, és az ajkaink között már csak pár centiméter maradt. Iszonyú önuralom kellett, hogy ne csapjak le rá azonnal, de próbáltam visszafogni magam, hogy nehogy valamit elrontsak. Mélyen a szemembe nézett és nem tett semmit, csak élvezte, ahogy a szapora lélegzetem az ajkait simogatja.

- Veszélyes játékba kezdett Miss Gilbert, amiben könnyen megégetheti magát – mondta szigorúan, de a hangja inkább volt vággyal teli, mint fenyegető.

- Talán Miss Gilbert pontosan erre vágyik, és bármilyen kockázatot hajlandó vállalni – feleltem halkan, mire ő még közelebb hajolt hozzám és most már biztos voltam abban, hogy egy cm-nél nagyobb távolság nincs az ajkaink közt. Ha lemérhettem volna, akkor is a nyakamat tettem volna rá, hogy ennyi választ csak el tőle. A lélegzetem egyre szaporább lett, amit ő is érzékelt és egy halvány, elégedett mosoly jelent meg az arcán. Már épp kezdtem kiborulni, hogy csak szórakozik velem, amikor olyan lágyan ért az ajkamhoz, hogy azt hittem ott helyben elolvadok. Robbanásszerűen emésztette fel a testem minden apró szegletét a tűz, és biztos voltam abban, hogy körülöttünk is minden lángol. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de mégis ezt éreztem. Damon lágyan csókolt, amivel elérte, hogy még jobban égjek a saját testemben. Lassan simított végig az arcomon és a testemen, aminek következtében apró, kéjes nyögések szakadtak ki a számon, amit ő egy mosollyal nyugtázott, de közben egy pillanatra se engedte el az ajkaimat.

Fogalmam sem volt, hogy miként lehetett annyira ügyes, hogy megszabadított a felsőmtől, miközben végig ő volt felül. Azt hittem megőrülök, amikor már a bőrömön simított végig. Teljesen elvesztettem a fejem, és hiába próbáltam őt megszabadítani az ingjétől úgy, hogy ép maradjon, nem sikerült. Amikor a kezei a nadrágomra tévedtek és óvatosan elkezdett kihámozni belőle, hirtelen feladtam az ingjével való bíbelődést és letéptem róla.

- De türelmetlen valaki – jegyezte meg az ajkamba, majd óvatosan a nyakamra hajolt és végigcsókolta. Alig bírtam ép ésszel felfogni, ami történik, teljesen elvesztettem a kontrollt.

Ahogy a nyakam csókolta, tovább foglalkozott a nadrágommal és pillanatok alatt attól is megszabadított. Próbáltam én is levenni róla az övét, de ehelyett elkapta a kezeimet és a fejem mellé fogta őket és a fülemhez hajolt.

- Szeretném, ha legalább a nadrágom egyben maradna – felelte halkan és biztos voltam benne, hogy olyan elégedett vigyor ül az arcán, mint még talán soha életében. Tovább csókolta a nyakam és lassan elindult a kulcscsontom felé, majd le, egyenesen a melltartóm irányába.

- Csak egy nadrág – feleltem elfúló hangon és alig bírtam további szavakat kipréselni a számon. – Ígérem, veszek helyette neked százat.

- Nem ez a lényeg – felelte csibészes éllel a hangjában, és ekkor döbbentem rá, hogy a melltartóm is eltűnt rólam. Hitetlenül nyögtem bele az éjszakába, amikor végigcsókolta a melleimet. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy vámpír létemre, hogy volt képes ilyen észrevétlen megszabadítani ettől is.

- Akkor mi a lényeg? – szakadt ki az ajkamon a kérdés a válaszára, ami mintha már ezer éve hangzott volna el.

- Hamarosan megtudod – felelte sejtelmesen, majd lentebb vándoroltak az ajkai, és most a hasamat barangolták be. Amennyire élveztem, annyira igyekeztem észnél is maradni, mert úgy éreztem, hogy ha a fehérneműmet is képes lesz észrevétlen levenni rólam, akkor visszaadom a vámpír-bizonyítványom és újra embernek állok, mert ezek szerint akkor megbuktam a vizsgán, és inkább vagyok ember, mint vámpír.

Az érzékeim százszorosan kiéleződtek és minden apró neszt, halk sóhajt és nyögést kristálytisztán hallottam, amit a sötét éjszakában kiadtunk magunkból. Tökéletesen éreztem, amikor Damon fogai a fehérneműmet érintették, és azt hittem elvesztem az eszem utolsó csepp maradékát is, amíg lehúzza rólam. Végül aztán véget ért a fehérneműm útja, és most hálát adtam magamban azért, hogy nem nőttem magasabbra, mert akkor még tovább kellett volna várnom, míg lekerül rólam az aprócska, és jelen pillanatban a legbosszantóbb ruhadarab a világon.

Úgy döntöttem ezután, hogy ha kettessel is, de végül csak átmentem a vámpírság teszten és talán van még esélyem ebben az életben. Mikor viszont ismét megéreztem Damont felettem, rájöttem, hogy talán a kettes alát se érdemlem meg. Ugyanis Damon valamikor a nadrágjától, és ezzel együtt a boxerjától is megszabadult. Nem volt időm sokat bosszankodni ezen ténymegállapításomon, mert a hozzám érő forró teste ismét elbódított. Lágyan végigcsókolta a melleim, a nyakam, majd lassan az ajkaimhoz ért, és ugyanolyan gyengéden csókolt meg, mint a legelején. Éreztem, hogy a férfiassága nekem feszül, és ezzel ismét lángba borított, mindenhol. Szinte könyörögtem magamban azért, hogy végre érezhessem őt és egymáséi legyünk. Legszívesebben felsikítottam volna, amikor megéreztem, hogy végre megadja azt, amiért könyörgök. Kínzó lassúsággal olvadtunk egybe, és közben Damon ismét a nyakamra hajolt és a fülembe súgott.

- Ez a lényeg Elena – mondta kéjesen és közben a fülembe csókolt. – Érezni egymás testének minden apró porcikáját, ahogy beleremeg a kéjbe. Érezni egymás forró leheletét, ahogy elveszítjük a fejünket és átadjuk magunkat a vágynak. Érzékelni, hogy elszáll minden ép gondolatod a fejedből, miközben elmerülök benned és tudni, hogy pontosan annyira élvezed és éget téged is a tűz, mint engem.

A szavai égették a testem, és csak fokozták a szenvedélyt, amit lángra lobbantott bennem. Igaz, hogy legszívesebben letepertem volna őt vadul, annyira kívántam, de rájöttem, hogy igaza van. Ahogy most ő vezet, az többet ér mindennél, és ezzel pontosan azt éri el, amit akar: örökre megpecsételi a sorsunkat és véglegesen egymáshoz köti a szívünket. Ezt egy cseppet sem bántam, és örültem, hogy végül határozottan a kezébe vett mindent. Jobban mondva engem.

A lassú tempó, amit diktált, az őrület határára sodort. Fogalmam sem volt, hogy ennyire jó lehet valami, amit azzal az emberrel élsz át, akiért a szíved ég. Ég? Igen, a szerelem olyan hevesen égeti a szívem, és most, hogy Damonnal voltam, még jobban, hogy nem is értettem, miért nem égett már porrá.

Damon gondoskodott arról, hogy olyan hosszan élvezzük ki ezt a szerelmet, amilyen hosszan csak lehet. De még így is hamar elérte, hogy a kéj elemi erővel söpörjön végig rajtam. Ész nélkül martam a hátába, ő pedig erre válaszol még mélyebben mozgott bennem, amivel csak még jobban elnyújtotta az átélt kéjt. Amint lecsengett és képes voltam egy fokkal enyhébb ütemben levegőt venni, Damon mosolyogva az ajkamra hajolt és lágyan megcsókolta az erőtlen ajkaimat. Azonnal életre keltem ismét, és mohón csaptam le az ajkaira. Úgy tűnik ez őt sem hagyta hidegen, mert éreztem, hogy a szenvedély benne is fellángol. Több se kellett nekem, szorosabban magamhoz húztam és kéjesen a hajába túrtam. Damon vadul kapott az ajkam után, és teljesen elvette az eszem, amikor gyorsabb tempóra kapcsolt. Fogalmam sem volt, hogy képes még nagyobb tüzet csiholni bennem, mint ami eddig is égetett. De megtette, és lassan ismét elvesztettem a fejem. Szorosan öleltem őt magamhoz, és vele ritmusban mozgattam a csípőm, hogy még teljesebb legyen az érzés, hogy összeolvadunk. Érzékeltem, hogy Damon se képes már önkontrollra, és egyre jobban elvesztette a fejét. Én kapva kaptam az alkalmon és cseppet sem akartam megkönnyíteni a helyzetét. Most gyengéden simítottam végig a hátát, és mikor a fenekéhez értem, vadul még szorosabban magamba rántottam őt. Ő kéjesen felnyögött, és még gyorsabb tempóra kapcsolt. Már nem tudtam tisztán gondolkodni, csak szenvedélyesen csókoltam és simogattam őt, ahol csak értem, majd a kéj közeledtével a lábaimat a csípőjére kulcsoltam, hogy próbáljam befolyásolni a tempót és a mélységet, amivel elmerült bennem. De nem volt rá szükség, Damon pontosan tudta, hogy mire vágyom, és olyan elemi erővel lendített át mindkettőnket a csúcson, hogy azt hittem el is ájulok, és már nem a valóságban létezem. De nem így volt. Éreztem a forró lüktetést, ahogy bennem van, láttam az arcán az édes kéjt, amit ő is láthatott az enyémen, és olyan földöntúli boldogság árasztotta el a szívem, amikor megláttam a csillogó tekintetét, hogy tudtam, ezért a tekintetért ölni tudnék. Bármikor.

Erőtlenül nyúltunk el mindketten a fűben, de én pár másodperc múlva Damon karjaiba fészkeltem magam. Ő szorosan magához vont és belecsókolt a hajamba. Én elmosolyodtam, majd felemeltem a fejem, hogy ránézzek. A szemei csillogtak és lágyan nézett vissza rám. Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Ő elmosolyodott, majd gyengéden magához húzta a fejem és megcsókolt.

- Igazad volt – feleltem halkan, amikor elváltak egymástól az ajkaink. Ő kíváncsian felhúzta a szemöldökét, mire elmosolyodtam és folytattam. – A régi életünk valóban itt ért véget. De az új, ami igazán csak most kezdődik neked is és nekem is, az sokkal jobb, mint amilyen a régi bármikor is volt.

- Láttam megértetted, amit mondtam neked – felelte mosolyogva, mire rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek rá. – Vagy annyira elaléltál az elmúlt egy órában, hogy semmire sem emlékszel? – kérdezte a kedvenc féloldalas mosolyommal, mire is végre megértettem, hogy mire céloz.

Sértetten belecsíptem az oldalába, mire ő fájdalmasan felszisszent, de mindketten csak nevettünk egymás ugratásán.

- Ne hidd azt, hogy hagyom, hogy mindig te irányíts – mondtam duzzogva, mire ő csak tovább mosolygott.

- Miért, akarsz még folytatást? Azt hittem még sok is volt, annyira magadon kívül voltál – kezdte csipkelődve, mire én váratlanul fölé helyezkedtem és mire levegő után kaphatott volna, már el is merült bennem a férfiassága.

- Most ki alél el kitől? – kérdeztem szenvedélyesen az ajkába, mire ő szorosan átölelt és megcsókolt.

- Majd meglátjuk – felelte kihívóan, mikor végre elszakadtak egymástól az ajkaink. Gondoltam, hogy nem úszom meg azt, hogy incselkedtem vele, de nem hittem, hogy még ma visszaadja nekem.

Egy pillanatra jeges borzongás futott végig a testemen, ahogy a felhevült, izzó testünk elmerült a folyó hűs habjaiban. De pillanatok alatt átvette a testünk a folyó kellemes hőmérsékletét, és elmerültünk egymás forró és édes csókjaiban, miközben a testünk szorosan összeolvadt és ismét a beteljesülés felé hajszolt minket Damon.

Azt hiszem, többé nem egy rossz emlék lesz számomra ez a folyó, hanem megtanulok úgy gondolni rá, mint arra, ami örökre megváltoztatta az életem: megölt, de ugyanakkor új életet is adott nekem. Kétszer, de valójában csak a második alkalommal indult újra az életem és ekkor köszöntött csak be a valódi boldogság, és a létezés öröme az életembe. Megkaptam a férfit, akibe a testem és lelkem minden apró porcikájával szerelmes vagyok. Kell ennél több? Nem, most már boldog leszek, amíg csak létezek, mert ő és én, Damon Salvatore és Elena Gilbert örökre csak egymást fogják szeretni, amíg csak léteznek.

Mikor újra átéltük a mindent elsöprő kéjt, biztos voltam abban, hogy ez valóban így is lesz. Ahogy Damont csókoltam, nem tudtam a mosolyt eltűntetni az ajkaimról, amit Damon végül szóvá tett.

- Mi a mosoly tárgya? – kérdezte kíváncsian, és közben lágyan csókolgatta az ajkam, az arcom és a nyakam.

- Te – feleltem mosolyogva, mire ő kíváncsian a szemembe nézett.

- Csak nem romló teljesítményről akarsz beszámolni nekem, mert akkor azonnal helyre kell tennünk a dolgokat a fejedben – felelte mosolyogva, és mielőtt lecsaphatott volna az ajkaimra, válaszoltam neki.

- Szó sincs romló teljesítményről, sőt – feleltem elégedetten és közben akaratomon kívül is beleharaptam az ajkamba, ahogy visszagondoltam az előbb átélt kéjre.

- Akkor? – kérdezte incselkedve, majd ismét megcsókolt. Én csak elmosolyodtam, majd óvatosan elhajoltam tőle és a szemébe néztem.

- Szeretlek – feleltem halkan és közben óriásit dobbant a szívem, ahogy a szemében csillogó fény mellett a boldogság is felragyogott. Elmosolyodott, majd egy apró csók után ismét a szemembe nézett.

- Igazad volt – mondta halkan, majd elmosolyodott. – Még mindig szeretlek. És ezt sosem fogom bánni, egy perce se – tette hozzá magabiztosan, mire a szemem könnyes lett. Jobban felizzott a szívem a szavai hallatán, mint mikor a karjaiban voltam és forrón szeretkeztünk. Talán mert tényleg ilyen a szerelem.

Óvatosan végigsimítottam az arcán, majd megpróbáltam ismét megszólalni.

- Sosem fogod megbánni – feleltem magabiztosan. – Amíg csak élek, boldoggá foglak tenni.

- Már megtetted – válaszolt halkan és végigsimított az arcomon.

Én újra megcsókoltam őt, és úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már sose leszek. Tudtam, hogy végleg az övé vagyok, ő pedig az enyém, és ennél többre nem is volt már szükségem. A boldogság várt most már ránk és csak ez számított. Nem érdekelt már Stefan, nem törődtem már Klaus-szal, nem akartam tudni Rebekah bosszúszomjáról, mert mindezek már semmit sem számítottak. Itt volt Damon nekem, én pedig neki, a többi pedig lényegtelen…

Szerelem, ennél többre nincs is szükségem. Soha többé.